Reinkarnáció 5

Gail a sarokban üldögélt magányosan, egy durván faragott széken. A terem félhomálya hangulatát tükrözte. Hercege már négy napja váratta. Egy hete érkezett meg a földalatti erődbe és a harmadik napon a herceg érte küldött, hogy nemsokára fogadja, közelebbi szobába költözött. Azonban négy napja semmi. Már kezdte elveszteni a türelmét, a közelmúltban megszerzett információ pedig nyomasztotta. Aggódott az uralkodó és népének sorsáért, hisz már nem voltak sokan, épp ezért sebezhetőek voltak. Töprengett. Borúsabbnál borúsabb gondolatok jutottak eszébe. Mindig ilyen volt, ritkán mosolygott, most azonban még a szokásosnál is komorabb volt az arca. Nincs mit szépíteni, a kihalás szélén álltak, még a toborzással együtt is. Úgy tűnik a csillaguk leáldozott. Nem akart még beletörődni ebbe. Mikor a herceg meghalt, elveszítette minden reményét, feltámadásának hírére azonban újra rátalált önmagára. Csak már hívatná a herceg. Az ebédjét is a váróteremben költötte el. Hirtelen, mintha csak gondolnia kellett volna rá, a trónterem ajtaja kinyílt, s egy fiatal őr lépett ki rajta. 

-Gail! A herceg fogad téged. - Gail biccentett, mire az őr visszahátrált, szabaddá téve a bejárást. Gail határozottan besétált az ajtón, habár belül szinte remegett az izgalomtól, hogy szeretett mesterét újra láthatja.
LaVay a trónusán ült, fejét egyik kezével támasztotta és mosolyogva várta alattvalója érkezését. Gail a trónus előtt őszinte alázattal meghajolt, majd letérdelt, tekintetét a földre szögezte, s várta a felszólítást, hogy ismét felállhasson. Ehelyett azonban két erős kar fonta át gyöngéden a vállát, s LaVay szorosan magához ölelte a nőt.
-Hercegem! - kiáltotta Gail elszoruló torokkal, még próbált küzdeni az örömkönnyekkel, ám azok már utat törtek maguknak, és vékony csíkokban megállíthatatlanul végigcikáztak arcán. Első döbbenete után kezeit óvatosan a herceg hátára tette, majd teljesen megfeledkezve magáról, az illemről, valamint térről és időről, hálásan viszonozta az ölelést.
-Örülök hogy viszont láthatlak, drága Gail! - suttogta a herceg a fülébe, majd eltartotta magától a vámpír hölgyet, és alaposabban is szemügyre vette. Azalatt az egy év alatt, amit ő az árnyékvilágban töltött, Gail sokat öregedett. Első sorban nem a külsején látszott ez meg, bár számos maradandó sebhelyet és néhány, a gondokról árulkodó ősz hajszálat szerzett, a fő változás a lány tekintetében volt. A csillogó szempár, amire emlékezett most aggodalmat és kétségbeesést sugárzott, bár mintha a legmélyén már kezdett volna valamilyen új remény éledni. Gail rámosolygott a hercegre, de nem állta a tekintetét, elpirulva lesütötte a szemét.
-Nem tudom hihetek-e a szememnek... - Gail gyorsan megtörölte a szemét és összeszedte magát - Ez egy valóságos csoda.
-Valóban, de az érdem nem az enyém. - hárította el a herceg a csodálatot - én csupán megrekedtem a két világ között. Shiike volt az, aki megérezte, hogy még nem távoztam el, még valami ide köt, és porhüvelyemet épségben tartva addig fáradozott, míg lelkemet visszacsalogatta ebbe a világba. - a herceg mosolyogva a trónja melletti székhez kísérte a lányt, leültette, majd maga is helyet foglalt.
-Nem tudom mennyiről értesültél a többiektől, de nem véletlenül kellett ilyen sokáig várnod erre a találkozásra, ezért utólagosan is szeretnék bocsánatot kérni tőled. - terelte lassan komolyabbra a szót LaVay.
-Nem kell bocsánatot kérned herceg, rengeteg dolgod volt, tudom jól. - bólogatott Gail, és most, hogy hús-vér valójában találkozott végre a herceggel, a kétségei is teljesen szétoszlottak.  Kellemes izgalommal töltötte el a rá váró beszélgetés.

Sötétség 6

  A kripta nagyjából a temető közepén állt, szürke téglafalát már jóformán teljesen befedték a kúszónövények indái. A bejárat felől a nagy kőtömbből kifaragott domborművek még nagyjából felismerhető állapotban voltak, a háromszögletű tető alá vésett felirat viszont jócskán megkopott, olvashatatlanná vált. A cserepek az évtizedek alatt rájuk ragadt kosztól elszíneződtek, majdnem olyan sötétek lettek, mint az épület maga. A korhadt, barna faajtó résnyire kinyitva csábította a kíváncsiskodó szemeket, ám a kósza csapat tagjainak valahogy nem akarózott benézni rajta. Végül Ruby, aki szintén velük tartott, hiszen állítása szerint ki nem hagyott volna egy ilyen kalandot, összeszedte a bátorságát, s a többiek csodáló tekintetétől övezve belesett a nyíláson, majd egészen addig merészkedett, hogy egy határozott mozdulattal szélesre tárta az ajtót, így a mögötte állók levegőért kapkodva akaratlanul is benéztek a kriptába. Üres volt.

Az egyetlen helyiséget remegve világította meg a pislákoló lámpás fénye, Ruby árnyékát vonva a szemközti falra. Egy pillanatig habozott, majd az akasztójánál fogva megragadta a lámpát, óvatosan leemelte és maga előtt tartva beóvakodott a kriptába, a sötétséget immár majdnem teljesen kiűzve belőle. Vacogva körülnézett, s miután megbizonyosodott, hogy nincs bent senki, intett a többieknek:

-Gyertek be nyugodtan. Teljesen üres – eltekintve a hulláktól. - páran kényszeredetten felkuncogtak, de nem nagyon igyekeztek közelebbről megszemlélni a dohos épületet. Én mindezt a kripta kis oldalsó ablakán keresztül figyeltem. Felemeltem a kezem, hogy megadjam a második jelet Gregnek, magamban előre kuncogtam a tervezett tréfán, és hogy milyen mulatságosan fognak majd reagálni rá. Kopogtam hármat gyors egymásutánban a vastag üvegen, ami a csöndben ágyúdörgésként hatott, majd lekaptam a fejem, hogy meg ne lássanak, és óvatosan, az építményt megkerülve mögéjük lopakodtam, s vártam a mókát. De nem történt semmi. Ruby odabent a nyakát nyújtogatva igyekezett kilátni az ablakon, a többiek kint nyüzsögtek, félve és tanácstalanul, az egyre sűrűsödő ködben. Hirtelen Ruby eltűnt a szemünk elől, s már csak a sikoltását hallottuk, a lámpa csörömpölve landolt a földön és kialudt. Na végre Greg! - gondoltam, habár elég zajos kezdet, és nem egészen ezt beszéltük meg, de így se rossz. Egy pillanatig mindenki, még én is, a döbbenettől dermedten álltunk, majd mintha újra elindították volna az időt, mindenki egyszerre kezdett el sikoltozni, futkosni, beszélni, jajveszékelni, vagy tetszőlegesen keverve a tevékenységeket. Én a hangtalan nevetéstől már kissé görnyedten álltam, már majdnem sírtam a röhögéstől, amikor az arcomra fagyott a vigyor. 

Minden egy pillanat műve volt. Nahele egy ugrással a kriptában termett, hogy Ruby segítségére siessen, én a rejtőzködésről teljesen megfeledkezve felpattantam és egy lépést tettem feléjük, a többiek igyekeztek megnyugodni kissé és kitalálni, mi is történhetett, amikor is Ruby teste kirepült valahonnan a kripta homályából, a levegőben fordult egyet, s végül a halálra rémült Vuk és Maya ölében kötött ki, ledöntve őket a lábukról, s mindhárman elterültek a nedves földön. Épp csak egy pillantást vethettünk barátnőnk falfehér arcára, lehunyt szemeire és csak reménykedhettünk, hogy él még, mikor sűrű ködcsomó termett a kripta bejárata előtt, a ködből pedig egy rémisztő alak lépett elő. Magas volt, karcsú, tetőtől talpig feketébe öltözött, vállára vetett köpenye hosszú, a földet súrolta. Egyik végét arca előtt tartva titkolta kilétét, csuklyája alól csupán egy parázsként izzó szempár villant elő. Egy fenyegető másodpercig kiélvezte megjelenésének hatását. Túl sok időt azonban nem hagyott nekik a részletek megfigyelésére, elrugaszkodott, s azt a tíz-tizenöt métert látszólag két lépéssel tette meg, ami a kripta és a rejtekhelyem között volt. Közben egy pillanatra még visszanézett és tulajdonképpen ösztönszerűen fékezett le előttem, milliméterekkel kerülve el az ütközést. Mikor felém fordult, arcán düh tükröződött, köpenye a háta mögött suhogott, csuklyája hátracsúszott, alóla előbukkant fekete haja, mely hosszú, egyenes fürtökben omlott a vállára. Automatikusan hátráltam egy lépést, a lényéből sugárzó erő rettegéssé fokozta a bennem felgyülemlett félelmet. Kriptaszag lengte körül, ami csak lassan jutott el a tudatomig. 

Tekintete gonoszan megvillant, megeresztett egy gúnyos mosolyt, ami egyértelmű üzenetet hordozott, szavak nélkül is megértettem a fenyegetést. Elővillanó, hegyes fogain vér piroslott, egy csepp a szája sarkától majdnem az álláig csordult le. A számat kiáltásra nyitottam, ám megnyikkanni sem volt időm, az alak tett egy gyors, furcsa mozdulatot, majd amilyen gyorsan előttem termett, úgy el is tűnt a sűrű ködben az erdő irányába. Fáradtság hullott rám, térdre estem, de nem hagytam, hogy teljesen eluralkodjon rajtam, összeszedtem minden erőmet és barátaimhoz vonszoltam magam.

Sötétség 5

  A temető, mint ilyen estéken mindig, kísérteties ködbe burkolózott. Riadt csapatunk lassan, minél halkabban lépdelve osont a nagy, rozsdás vaskapu felé. Meglöktem az egyik szárnyát, mire mindkettő baljósan nyikorogva szélesre tárult előttünk. Szinte láttam, ahogy Nahele összes szőrszála égnek mered a hangtól. Vigyorogva rákacsintottam, mire egy gúnyos nyelvnyújtás volt a válasz. Cserébe betessékeltem magam előtt, s elégtétellel szemléltem a tekintetében kigyúló ijedtség szikráját. Mikor mindenki beért, úgy egy bő tucat reszkető, de elszánt tini, fiúk és lányok vegyesen, behajtottam mögöttünk a kaput, s egy óvatlan pillanatban, ahogy azt elterveztem, eltűntem két magas sírkő között. A sötétség jótékonyan nyelt magába, csupán az árulkodó ködpamacsok kavarogtak mögöttem még egy darabig, gonoszul, hátha idő előtt leleplezik a kis tréfámat. Szerencsére a többieknek kisebb baja is nagyobb volt épp, mint egy-két pamacs. Mayát megijesztette a csukódó kapu hangja. Mire visszanézett, már nem álltam mellette, csak a csukott kaput látta, amiből azt a következtetést vonta le, hogy magától záródott be. Rémülten felsikoltott és hátrálva elbotlott Vuk lábában. Ennek az lett a vége, hogy kapálózva a fél társaságot magukkal sodorták és egymás hegyén-hátán elterültek a földön. Ezt a kavarodást választottam a cselekvésre, ekkor húzódtam a sírok közé. Először nem tudatosult bennük az eltűnésem. Aztán Nahele a tervezett útvonalon egy elágazáshoz ért, s tanácstalanul felém fordult... volna. Csakhogy nem álltam mellette. Komikus volt látni, ahogy torkára forrt a szó, szeme elkerekedett, vékony hangon felvisított és elhadarta a kérdést.

-Nem láttátok Lamia-t?

-Egy perce még itt volt. Ő nyitotta ki a kaput.

-Azt tudom, de most hol van? - elkezdtek keresgélni.

-Látja valaki?

-Ebben a tejfölben? - kérdezte Maya, majd eszébe jutott, hogy hozott magával zseblámpát. Előszedte és felkattintotta, a többiek meg követték a példáját, már akinél volt. Ez kicsit ellensúlyozta a körülöttük uralkodó sötétséget, hiszen ide már nem ért el az utcalámpa fénye. Az égen csak a Hold világított, s ez nekem elég is volt ahhoz, hogy megtaláljam az utat, és ne essek hasra semmiben. A köd továbbra is makacsul kavargott körülöttük. Úgy választottam meg a pillanatnyi rejtekhelyemet, hogy fentről, egy kis dombról jól belássam a környéket, és szemmel tarthassam riadt áldozataimat, ugyanakkor ők még csak véletlenül se vegyenek észre. Vigyorogva figyeltem őket egy ideig, majd nekikezdtem. Barátaim amúgy is pattanásig feszült idegeit tovább borzoltam: minden apró zörejre összerezzentek, ha ráléptem egy elszáradt levélre, vagy megráztam egy ágat. Vuk akkorát ugrott ijedtében, mintha darázs csípett volna bele, mikor halkan felkuncogtam közvetlenül a háta mögött, s egy jó méterre ért újra földet. Lassanként, apró trükkökkel a kripta felé tereltem őket, aminek a bejáratánál egy korhadt farúdon olajlámpás himbálózott, reszkető fénye élővé varázsolta a sápadt kőfaragványokat. A kriptában már készenlétben állt Greg a múmiajelmezében, ami a ráfújt por és ragadós kosz miatt elég élethűre sikerült.

-Nagyon vicces, Lamia! Most már előbújhatsz! - kiáltott fel reszkető hangon Nahele. Sejtette mi történik, de nem volt benne biztos, és meg volt rémülve, így nem tudott tisztán gondolkodni. Még nem óhajtottam azonban felfedni magam, hiszen csak most jött a java. Óvatosan , a pásztázó fénycsóváktól óvakodva megkerültem a kriptát. Megkondítottam a kis harangot a kápolnában, amilyen halkan csak tudtam, mintha csak a szél mozdította volna meg – ez volt az előre megbeszélt jel – a többiek még így is megijedtek tőle. Néhányan ennek ellenére elindultak arrafelé, hogy kiderítsék, mi is történt, ezért sietve távoztam a helyszínről, nehogy ott találjanak és elmúljon a varázs. Mindeközben Greg odabent elindította a felvételt, s a kripta belsejéből tompán, vészjóslóan szűrődött ki eltorzított suttogásom, amit tegnap vettünk fel.

-Segítség! Elkapott... fel fog falni... - a hangra mindannyian összerezzentek és páran közel álltak ahhoz, hogy visítva elfussanak, ki a kapun, egészen a jól kivilágított, biztonságos házig. Vuk bizonytalan hangja azonban visszatartotta őket.

-Lamia? Nem az ő hangja volt? - az utóbbi kérdést már a többiekhez intézte – Mindenesetre segítenünk kéne, úgy hangzott, mintha bajban lenne...

-Én oda be nem megyek! - cincogta az egyik fiatalabb lány a baljóslatú épületre mutatva.

-Nem az volt az eredeti célunk, hogy bemenjünk? - vágott vissza nem túl nagy meggyőződéssel Nahele. Mind egyszerre tekintettek fel az árnyékok által szabdalt oromzatra, ami fenyegetően magasodott föléjük.

Sötétség 4

  A délután hamar eltelt a dekoráció felaggatásával és az utolsó simításokkal, s a pari csakhamar kezdetét vette. A vendégek többsége jelmezben érkezett, a többieknek pedig, akik ilyen-olyan, hihető vagy légből kapott okok miatt megpróbáltak civil ruhában besurranni, kölcsönöztünk egyet. A bejárat előtti folyosón volt a mosdó, ahol felvehették. Enyhe rábeszélés után végül is mindenki elfoglalta a helyét maskarában a terem közepén, vagy az asztaloknál. Az ajtóból senki nem fordult vissza. Mikor egy kissé csendesedett a társaság, kihasználva az alkalmat, fennhangon megköszöntem, hogy ilyen sokan eljöttek (többen, mint amellyire számítottunk) és jó szórakozást kívántam nekik. Vuk kihirdette a tombolát, Maya a büfét ajánlotta figyelmükbe, Nahele pedig elhintette, hogy egyéb programok is várnak még rájuk. Lelkes taps kíséretében kezdetét vette a buli, mi pedig körbejártunk tombola-cetliket árulni.

A zene legtöbbször -egy jó bulihoz méltón- fülsértően hangos volt, ellehetetlenítette az átlagos beszélgetést, de ez természetesen senkit se zavart. Csak a versenyek (almahalászat, csokievő verseny) valamint a tombolaszámok kihirdetésekor mérséklődött kicsit. A buli vad volt, de nem eszetlenül. Minden bútor nagyjából a helyén, de legalábbis épen maradt, s a vendégek is jól megvoltak egymással.

-És milyen meglepetéssel készültél estére? - huppant le mellém váratlanul Nahele. Kólát szürcsöltem egy hosszú pohárból, így egy kis késéssel válaszoltam.

-Szeretnéd már tudni, mi? - csillogó tekintete félreérthetetlen volt – No jó, még egy kicsit várj és kiderül! - kacsintottam rá. Valójában még egy ideig nem akartam elmondani senkinek, ezt a programot ugyanis akkorra terveztem, mikor már csak a közelebbi barátaink vannak itt, és a legtöbben távoznak, akik nem tartanak velünk. Egy ideig még csitítottam őket, hogy élvezzék a bulit, úgyis megtudnak mindent hamarosan.

A hangulat fokozódott, a büfét rendszeresen látogatták, s a tombolán kisorsoltuk a főnyereményt is, két darab mozijegyet a másnap esti horrorfilm premierre. Úgy alakult hogy pont egy párocska nyerte meg, a randevú tehát garantált volt. Közeledett az éjfél, voltak akik már hamarabb távoztak, tizenegy után nem sokkal egy nagyobb csapat gimnazista indult hazafelé, majd őket egyre sűrűbben követték a többiek. Olyan fél egy körül már csak az emberek fele volt ott, elérkezettnek láttam hát az időt a titok feltárására. Lehalkíttattam a zenét, majd belefogtam a mondókámba.

-Kedves vendégek, remélem mind nagyon jól éreztétek ma este magatokat itt velünk. – helyeslő mormolás volt a válasz – Sajnálattal jelentem be, hogy a hivatalos buli véget ér, ugyanakkor egy kis ráadásként egy nagyszerű kalandot készítettem nektek elő a városka határában. Nem kötelező a részvétel, és csak erős idegzetűeknek ajánlom. - a csalódott moraj izgatottsággá változott az utolsó mondat hallatán. Ennek ellenére végül az emberek többsége távozott, mikor meghallották, hová is készülünk.

Sötétség 3

A két hét az iskolában töltött idő kivételével viszonylag gyorsan eltelt, a tanulás és a buli megszervezése jóformán kitöltötte minden időmet, s arra eszméltem, hogy már Halloween napja van. Az esti mulatság csak karnyújtásnyira volt tőlünk. Egész nap izgatott voltam, szinte nem tudtam egy percig se nyugton ülni a fenekemen, mindig eszembe jutott valami, amit még meg kellett csináljak, s hozzá – kivételes alkalmak egyike, mert egyébként elég szótlan vagyok – a nyelvem is úgy pergett, alig bírtam becsukni a számat, hogy ne hordjak össze mindenféle ostobaságot.

Mikor otthon elkészültem mindennel, összepakoltam a dolgaimat, mint a jelmez vagy a smink, elköszöntem a szüleimtől, megígértem nekik hogy jók leszünk, s elindultam gyalog a buli helyszíne felé. Közel volt hozzánk, csak pár utcányira, ezért felesleges lett volna buszra szállnom és különben is. Az évszakhoz képest kimondottan jó idő volt, hétágra sütött a nap. Egy kis séta sosem árt. Bőven volt időm, kényelmesre fogtam a tempót, csak a táska vágott egy kicsit a vállamba, azt meg kibírtam. A kisváros ezúttal csendes volt, a legtöbben pihentek, vagy készültek az ünnepre. Aki vidékre akart utazni, már tegnap megtette, a boltok többsége pedig ilyenkor már zárva volt, így csak az a néhány ember szállt autóba vagy sietett végig az utcán, akinek halaszthatatlan dolga volt. A Market Road máskor zsúfolt és hangos utcája, mely a vasútállomástól egészen a városközpontig nyúlt, most szinte teljesen kihalt volt. A hátborzongató csendet csupán egy távoli dudaszó és lépteim koppanása zavarta meg. Megborzongtam és gyorsabban vágtam neki az utolsó utcának, ami a kávézótól még elválasztott. A csend szinte tapinthatóvá vált körülöttem, láthatatlan fenyegetés ölelt körül. Nem volt semmi félnivalóm, fényes nappal a széles utcákon, az ajtót mégis szinte pánikszerűen rántottam fel, s csak a biztonságot adó falak közt tudtam megnyugodni. Szaggatottan felsóhajtottam, kiadva magamból minden érzelmet egyetlen lélegzetben, majd összeszedtem magam, s a pulthoz érve rámosolyogtam Rubyra, aki azon nyomban eldobta a kezében levő törlőrongyot, szemében izgatott csillogással elém sietett.

-Te érkeztél elsőnek. Mit hoztál? - hajolt kíváncsian a zacskó fölé, amit elhúztam előle, hogy ne láthasson bele.

-Türelem, Ruby! Mindent a maga idejében. - nevettem hálásan kiolthatatlan lelkesedésén – Majd úgyis megmutatom. Inkább üljünk le, hátha lassan, de biztosan a többiek is befutnak.

Így is tettünk, a bárszékekre felkapaszkodva beszélgetni kezdtünk. A csomagokat addig lepakoltam magam mögé, hogy ne legyenek útban. Ruby épp a jelmezének kinézetét ecsetelte nekem, mikor Vuk és Nahele egy nagy dobozt közös erővel cipelve megérkeztek, a kirakatüvegen kopogtattak és integettek, hogy menjünk ki hozzájuk, mert rakományukkal nem akarnak felesleges kitérőt tenni, ha nem muszáj. Újra magamhoz vettem hát én is a dolgaimat, Ruby is előkereste, amit hozni akart, és kisétáltunk barátainkhoz a lassan alkonyi fényben fürdő utcára.

-Ti aztán nem apróztátok el! - füttyentett elismerően Ruby a hatalmas kartondoboz láttán. Belefért volna egy nagyobbfajta televízió – Elhoztátok az egész házat?

Sötétség 2

  Valamivel később már otthon ültem a számítógépem előtt és az internetet böngésztem. Igazándiból nem kerestem semmit se, csak az időt ütöttem el vele. A gondolataim még mindig a buli körül forogtak. Idén mindenképpen szerettem volna belevinni valami különlegeset, valami elképesztően hátborzongatót… de mit? Hiába törtem a fejem, semmiféle használható ötlet nem jutott eszembe, nem tudtam olyasmit kitalálni, ami eléggé rémisztő lenne a társaságnak, ugyanakkor megvalósítható ilyen szerény keretek közt is. Végül feladtam, mondván valamit majd csak kieszelek addigra. Kikapcsoltam a gépet, a létrán feltornásztam magam az ágyamra, s a jelmezemet tervezgetve a fejemben lassan elnyomott az álom.

Mi több szó szerint, mivel aznap este álmodtam valami egészen különöset. Biztosan ezért emlékeztem rá még reggel is, általában el szoktam felejteni őket. Ez most mégis más volt. Álmomban az ágyamon feküdtem, épp ugyanúgy, mint ahogy azt elalvás előtt tettem. A szobán hideg fuvallat söpört végig, mire ösztönösen felültem és az ablak felé sandítottam. Az zárva volt. Eltűnődtem, hogy akkor vajon honnan jöhetett a hideg levegő, közben a szemem sarkából észrevettem, hogy az ágyam végénél megmozdult valami. A félelemtől kővé dermedve vártam, hátha csak illúzió volt, semmi több. A hiú remény egy pillanat alatt szertefoszlott, mikor az ágyra lassan felsiklott egy sötét, hosszú árnyék, majd a hold sugarába emelte a fejét, s azon kaptam magam, hogy farkasszemet nézek egy smaragdszínű, kifejlett kobrával. Keskeny, rés alakú fekete pupillája jegesen fénylett, nem sok jót ígért számomra. Nyelvét kiöltötte, mintha már előre érezné prédájának ízét a levegőben. Farkával türelmetlenül legyintett, száját fenyegető sziszegéssel hatalmasra tárta, elővillantak görbe, méregtől csöpögő fogai. Megpróbáltam karomat védekezőn az arcom elé rántani, de teljesen megbénított a rettegés. Tehetetlenül néztem végig, ahogy a kígyó először hátra vetette a fejét, hogy lendületet vegyen, majd villámgyorsan lesújtott, egyenesen előre, belemart a nyakamba, s amint álkapcsa összezárult rajta, a tűhegyes fegyverből, mely könnyedén feltépte a bőröm, mérgét a sebbe fecskendezte. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt, a fülem zúgott. Úgy rémlett, mintha kegyetlen kacaj cirógatta volna a dobhártyámat. A kín leoldotta béklyóimat, izmaim ismét működőképessé váltak. Mindkét kezemmel megragadtam a kígyó pikkelyes testét és elszántan rángatni kezdtem. Ezzel csak azt értem el, hogy a seb még szélesebbre hasadt, támadómat azonban nem tudtam lefejteni magamról. Ekkor legnagyobb megdöbbenésemre a kobra magától elengedte a nyakam, villás nyelvét végighúzta az arcomon, s egy utolsó, démoni pillantás kíséretében köddé vált. Ezzel egy időben a sebből valamilyen perzselően hideg érzés áradt szét az egész testemben. Az ágyam eltűnt alólam, s én belezuhantam a semmibe, a szél fütyült a fülem mellett. Pár másodperc után hangos csobbanással landoltam valamilyen tengerben. Az ütközés hatására a szám kinyílt, s döbbenetemben vagy fél kortyot azonnal le is nyeltem a folyadékból. Fémes ízt éreztem a számban, amiből rájöttem, hogy ami körülfog, az nem víz, hanem vér. Pánikba esve evickéltem felfelé, s prüszkölve törtem a felszínre. Körbefordultam, hátha meglátok valamilyen kis szigetet, vagy partot, de közel se távol nem volt más, csak a nyílt vértenger. Ekkor valamely belső ösztöntől vezérelve tenyeremet a vízfelszínre fektettem, rátámaszkodtam és kihúztam belőle a lábamat, óvatosan ráhelyeztem, s a következő pillanatban már a víz tetején álltam, a hullámokon egyensúlyozva. Halvány, vörös derengés támadt, egyszerre sugárzott mindenhonnan, az egész táj lüktetni látszott tőle. Három hosszú, fekete árnyék nyúlt le az égből, majd a teteje elvált, tíz méteres, kavargó fekete ködpamacsokból lassan összeállt a három, toronymagas alak. Ruhájuk földig érő, bő ujjú lebernyeg, arcukat ményen előrehúzott csuklya takarta. Az egész anyag hullámzott a tengert utánozva, pedig körülöttünk szélcsend volt. Láng gyulladt a szemük helyén, s én pillantásuk kereszttüzében, remegve pislogtam felfelé. Karjuk eddig mellkasuk előtt összefonva pihent, most kinyújtották felém, tenyerük szürke márványra emlékeztetett. Valamilyen, számomra ismeretlen nyelven kántálni kezdtek, kezükből vékony füstcsík kanyargott elő, egyre közelebb ért, végül már az arcomon éreztem langyos érintését. Körém tekeredett és felemelt a levegőbe, egy szintbe kerültem a rémalakok kinyújtott karjaival. Párszor lassan körbefordított a tengelyem körül, majd egyre gyorsabban, ahogy a sötét papok kántálása is fokozódott. Végül már csak elmosódott foltokat láttam belőlük, amitől elszédültem, így inkább becsuktam a szemem. Egy kiáltással, ami valamiféle vezényszónak tűnt, befejezték az imát. Ebben a pillanatban kinyitottam a szememet, s a valódi szobámban találtam magam, vér helyett verejtékben fürödve, és úgy ziháltam, mintha most futottam volna körbe a várost. Reszkető kezemet a nyakamhoz kaptam, ami természetesen sértetlen volt, az érzés azonban még most is bizsergette a bőrömet, mintha a valóságban is beleharaptak volna. Ez persze csak az álom lassan múló utóhatása volt, és pár percen belül csak a fejemben kavargó képek emlékeztettek az álmomra. Igyekeztem megnyugodni, közben ujjaim megkeresték a telefonom megfelelő gombját, s a felvillanó kijelzőre pillantva hatalmasat sóhajtottam. Még csak hajnali ötöt mutatott, ezért visszahanyatlottam a párnára, kiráncigáltam magam alól a gombóccá gyűrődött takarót, betakaróztam vele és pár percnyi kellemetlen forgolódás után ismét sikerült elaludnom, hogy két órával később ásítozva, de energiával feltöltődve lemásszak az ágyamról.

Szombat reggelre virradt, ezért alhattam olyan sokáig büntetlenül. A szobában a sötétítőfüggöny miatt félhomály uralkodott, így első dolgom volt, hogy széthúzzam őket, s a kelő nap fénye végre beáramlott az ablakon át. Kivételesen úgy nagyjából rend volt nálam, csak a különféle feladatlapok és jegyzetek kallódtak a földön, szép mintát adva a szőnyegnek. Fejemet csóválva elkezdtem összeszedni őket, és valamilyen rögtönzött rendszerbe tömöríteni az egyik, még félig üres polcon. Közben a kezembe akadt egy kitépett füzetlap, ami az egyik unalmas óra emlékét őrizte, a tananyag mellett mindenféle vicces kommentárt és karikatúrát. Az egyiken megakadt a tekintetem. Egy sírkő volt rajta, abból kinyúlt egy csontos kéz, a kép alá pedig apró betűkkel odafirkantva: „Ropi!”. Megmosolyogtam a szakállas poént, aztán valami szöget ütött a fejembe, persze még csak kezdeti stádiumban, de már tudtam, mi lesz az a különösen rémisztő program, amit idén mindenképp felírok a listára.

A nap további része a szobám takarításával telt. Mire szüleim hazaértek a délutáni vásárlásból, már csillogott-villogott minden. Apumtól egy elismerő mosolyt, anyumtól meg egy puszit kaptam a szorgalmamért. Persze nem ezért csináltam, de jól esett. Ráadásul így talán a bulit is nagyobb valószínűséggel megengedik. Úgy gondoltam, fel is vetem a témát, miközben segítek nekik elpakolni a szatyrokból.

-Közeledik Halloween. - pendítettem meg először óvatosan, nem akartam belecsapni a lecsóba. Felém fordultak, mintha nem értenék, hogy miért mondtam ezt.

-Így van, kincsem, de miért fontos ez? - tette fel a teljesen felesleges kérdést anyum. Tudta, mire megy ki a játék, mindketten tudták, látszott rajtuk, de nem adták meg könnyen magukat.

-Hát tudjátok... a buli miatt, amit minden évben megrendezünk a csajokkal. - forgattam a szememet.

-Á, a buli... - úgy tett, mintha csak most jutott volna eszébe – Nos, mivel a szobád rendben van, és segítettél is...

-És feltéve, hogy addig nem hozol rossz osztályzatot – toldotta meg apum – megengedjük.

-Köszönöm! - ugrottam a nyakukba, majd zavartan ide-oda rakosgattam az utolsó szem paradicsomot. Végül anyum törte meg a csendet, kitessékelt minket a konyhából, hogy nyugodtan megfőzhesse a vacsorát.

Sötétség 1

Talán bizonyítani akartunk egymásnak, ezért találtuk ki magunknak ezt az őrült kalandot. Ráadásul események egész láncolatát vonzotta maga után, mely, mint a lavina, amit egy kiáltás megindít, zúdult ránk megállíthatatlanul, s a kiáltás az a bizonyos este volt, amire örökre emlékezni fogunk.

Az egész Halloween előtt két héttel kezdődött, amikor elkezdtük tervezni a hátborzongató partit, mely szinte már hagyománnyá vált a társaságban. Épp a kisváros szélén álló kávézóban ücsörögtünk az egyik sarokban, párnázott, piros fém székeken, a törzshelyünkön. Az ébenfából faragott, sötét asztallap kontrasztban állt a helyiség élénk színeivel, és misztikus hangulatot árasztott magából. Szerettük ezt a helyet, mindegyikünkhöz közel volt, az árai megfizethetőek, ráadásul jóban voltunk a tulaj lányával, aki hétvégenként felszolgálóként dolgozott itt, s néha fél áron vagy ingyen kaptuk tőle az italunkat. Cserébe elláttuk szaftos pletykákkal, s az egyik ismerősünk, aki a színháznál dolgozott, rendszerint tiszteletjegyet szerzett neki az aktuális előadásokra, vagy koncertekre. Nagyon szerette a színházat, mi nemkülönben, így volt olyan darab, amit többször is megnéztünk, a szereplőket pedig személyesen ismertük.

Visszatérve a kávézóhoz, azon a péntek délutánon a buli megszervezését tűztük ki célul. Már legalább három egymást követő évben megtartottuk és most is izgatottan készültünk a következőre. A helyszínen nem kellett sokat gondolkozni, közvetlen a kávézó épülete mellett egy kissé már omladozó házban volt egy jókora terem, amit ki lehetett bérelni. Tavaly is itt tartottuk a bulit, ami még hátborzongatóbb hangulatot biztosított.

A vendégeken se agyaltunk nagyon, leginkább ugyanazokat hívtuk meg évről évre, habár most igyekeztünk minél több pasit felírni a listára és reménykedtünk, hogy legalább néhányan eljönnek. Ezzel el is árultam, hogy szerény kis társaságunk lányokból áll, szám szerint pontosan négyből. Négy, partner nélküli tinédzser, akik mellesleg imádtak együtt hülyéskedni.

–A díszítést vállalom, gyerekek!

–Mint mindig, Nahele. Bízunk az ízlésedben. – helyeseltem – Marad a narancs-fekete stílus?

Barátnőm, aki a sarokban ült, hátát a falnak vetve, elgondolkozva ingatta a fejét.

–Nem, most egy kicsit más lesz, de hadd legyen meglepetés. – titokzatosan mosolygott, és többet nem is volt hajlandó nekünk elárulni.

–Akkor már csak a kaja és a programok vannak hátra. Melyikkel kezdjük?

–Valami hátborzongató étel kéne, lehetőleg még a tavalyinál is hitelesebb. – dörzsölte a tenyerét Maya.

–Van rá ötleted? – kérdeztem tőle reménykedve.

–Még nincs, de ha adtok pár napot, akkor összeállítom a menüt.

–Rendben. – bólogatott ásítva Vuk – De ne legyen benne semmi gyanús, mint az a múltkori polipos leves!

–Jó, majd igyekszem. Az mellesleg nem az én hibám volt, a szakács biztos félreértett valamit. Gyümölcs helyett a tenger gyümölcseit rakta a levesbe. – egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.

–Jelmezes lesz megint, Lamia? – fordult felém Vuk, mikor már valamelyest megnyugodtak a kedélyek.

–Természetesen. Aki nem jelmezben jön el… azt megbüntetjük. – vigyorogtam gonoszul.

–Egész pontosan hogyan? – kíváncsiskodott Maya.

–Arra gondoltam Gregtől kölcsön kérek pár jelmezt, és azokba öltöztetjük őket.

–Jujj, Gregtől? – Nahele sokat sejtetően elnyújtotta a kérdés végét, hogy mindenki pontosan értse, mire célzott.

–Elég, ezt már párszor tisztáztuk. – emeltem fel a hangom, hogy elnyomjam a többiek kuncogását – Greg kiskorom óta nagyon jó barátom, de nem több.

–Persze, persze. – legyintett Maya.

–És mellesleg tíz évvel idősebb is nálam. Igazán abbahagyhatnátok…

–Bocs, ’Mia, de olyan szép pár lennétek együtt! – Vuk arca egyre pirosabb lett az elfojtott nevetéstől. Végül nem tudta visszafogni, kitört belőle. Először szúrósan néztem rá, aztán én sem bírtam tovább, csatlakoztam az általános jókedvhez.

–És akkor mit fogunk csinálni a bulin? – nyögte ki nehezen a kérdést Maya, a nevetéstől fájó oldalát markolva, de persze még mindig fülig érő szájjal.

–Zene lesz most is bőven, meg talán karaoke…

–Arról majd én gondoskodom. – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Vuk.

–Remek. Mi legyen még? Almahalászat? Csokit vagy csalunk? Faragunk megint töklámpást?

–Ez mindegyik jó ötlet. Valakinek fel kéne írnia. – mondta Maya, mire mind rám néztek.

–Jól van, máris, – egy sóhajjal lehajoltam a táskámhoz hogy előkotorjam belőle a tolltartómat meg egy üres füzetet. Elővettem a kedvenc tollamat, egy fekete, szépen megmunkált töltőtollat, s címszavakban a papírra körmöltem az eddig elhangzottakat.

–Meg is van. No, kinek van még ötlete? – néztem végig rajtuk biztatóan. Egy-két percig csend volt, vagyis egész pontosan a többi vendég mormolása, az evőeszközök csengése és a kávégép sziszegése olvadt monoton háttérzajjá körülöttünk. Töprengés közben végigfuttattam tekintetemet az oly jól ismert kis kávézón. Egy nagyjából négyzet alakú terem volt, utcafrontján széles kirakatüveggel, melyen át a lenyugvó nap bekukucskált, narancssárga sávot festve az egyébként makulátlanul fehér falakra. A terem egyik felét nyolc, véletlenszerűen elrendezett asztal, a másik felét a kávézó pultja foglalta el, ami mellé szintén le lehetett ülni. Az ébenfa antik hatását ellensúlyozták a modernebb székek és az egyik falra szerelt, kisebb fajta plazmatévé. Ruby, „a fogadós lánya”, ahogy néha viccesen emlegettük, épp az egyik asztalhoz vitte ki a rendelést és elcsevegett a vendégekkel. Hosszú, élénkvörös haja szigorú kontyba fogva ült a tarkóján. Karcsú, ám nőies alkata volt, melyhez jó humor és örökös jókedv társult. Mindig mosolygott, de soha se erőltetve. Mellesleg csinos is volt, a kerületben szinte minden srác belezúgott, mint vak ló a szakadékba, ám ő mindegyiket finoman elutasította. Mikor egyszer megkérdeztük, miért küldi el mindet, miért nem jár senkivel se, egyszerűen csak annyit mondott, hogy még nem találta meg az igazit, mással meg nem akar összejönni. Ennek ellenére felszolgáláskor előszeretettel flörtölt, de soha nem vitte túlzásba. Volt aki beletörődött, hogy kikosarazták, volt aki ennek ellenére tovább próbálkozott, de Ruby hajthatatlan volt. Ezen felül isteni finom banános kapucsínót tudott készíteni és az a sütemény, amit legutóbb hozott, nahát az…

–…’Mia! Lamia! Ébredj fel szalámi! – rázott fel Vuk hangja.

–Mi? Mi az? Miről maradtam le?

–Á, semmiről, csak vagy húszféle programot felsoroltunk, amíg te bambultál.

–Micsoda? Miket? Mondjátok… – kuncogás – egyet se mondtatok, igaz?

–Már megint elkalandozott a fantáziád?

–Hihetetlen, nem igaz? – vigyorogtam, majd újra megkérdeztem – Tehát semmi újat nem találtatok ki közben?

–Semmit. – vágta rá Nahele. Kihörpintette a maradék italt a bögréjéből és nagyot nyújtózva feltápászkodott – Biztos lesz később még ötletünk. Én viszont hulla fáradt vagyok, úgyhogy nem ártana lassan megkeresnem az ágyam. – egyetértően morogtunk és lassan elkezdtünk szedelődzködni. Ruby szinte azonnal ott termett, sajnálkozva, hogy már távozunk is, és cseverészve összeszedte a bögréket meg a tányérokat. Mi megköszöntük neki a finomságokat, segítettünk neki visszavinni az edényeket és pár perc múlva elégedetten léptünk ki a kávézó ajtaján.