Sötétség 2

  Valamivel később már otthon ültem a számítógépem előtt és az internetet böngésztem. Igazándiból nem kerestem semmit se, csak az időt ütöttem el vele. A gondolataim még mindig a buli körül forogtak. Idén mindenképpen szerettem volna belevinni valami különlegeset, valami elképesztően hátborzongatót… de mit? Hiába törtem a fejem, semmiféle használható ötlet nem jutott eszembe, nem tudtam olyasmit kitalálni, ami eléggé rémisztő lenne a társaságnak, ugyanakkor megvalósítható ilyen szerény keretek közt is. Végül feladtam, mondván valamit majd csak kieszelek addigra. Kikapcsoltam a gépet, a létrán feltornásztam magam az ágyamra, s a jelmezemet tervezgetve a fejemben lassan elnyomott az álom.

Mi több szó szerint, mivel aznap este álmodtam valami egészen különöset. Biztosan ezért emlékeztem rá még reggel is, általában el szoktam felejteni őket. Ez most mégis más volt. Álmomban az ágyamon feküdtem, épp ugyanúgy, mint ahogy azt elalvás előtt tettem. A szobán hideg fuvallat söpört végig, mire ösztönösen felültem és az ablak felé sandítottam. Az zárva volt. Eltűnődtem, hogy akkor vajon honnan jöhetett a hideg levegő, közben a szemem sarkából észrevettem, hogy az ágyam végénél megmozdult valami. A félelemtől kővé dermedve vártam, hátha csak illúzió volt, semmi több. A hiú remény egy pillanat alatt szertefoszlott, mikor az ágyra lassan felsiklott egy sötét, hosszú árnyék, majd a hold sugarába emelte a fejét, s azon kaptam magam, hogy farkasszemet nézek egy smaragdszínű, kifejlett kobrával. Keskeny, rés alakú fekete pupillája jegesen fénylett, nem sok jót ígért számomra. Nyelvét kiöltötte, mintha már előre érezné prédájának ízét a levegőben. Farkával türelmetlenül legyintett, száját fenyegető sziszegéssel hatalmasra tárta, elővillantak görbe, méregtől csöpögő fogai. Megpróbáltam karomat védekezőn az arcom elé rántani, de teljesen megbénított a rettegés. Tehetetlenül néztem végig, ahogy a kígyó először hátra vetette a fejét, hogy lendületet vegyen, majd villámgyorsan lesújtott, egyenesen előre, belemart a nyakamba, s amint álkapcsa összezárult rajta, a tűhegyes fegyverből, mely könnyedén feltépte a bőröm, mérgét a sebbe fecskendezte. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt, a fülem zúgott. Úgy rémlett, mintha kegyetlen kacaj cirógatta volna a dobhártyámat. A kín leoldotta béklyóimat, izmaim ismét működőképessé váltak. Mindkét kezemmel megragadtam a kígyó pikkelyes testét és elszántan rángatni kezdtem. Ezzel csak azt értem el, hogy a seb még szélesebbre hasadt, támadómat azonban nem tudtam lefejteni magamról. Ekkor legnagyobb megdöbbenésemre a kobra magától elengedte a nyakam, villás nyelvét végighúzta az arcomon, s egy utolsó, démoni pillantás kíséretében köddé vált. Ezzel egy időben a sebből valamilyen perzselően hideg érzés áradt szét az egész testemben. Az ágyam eltűnt alólam, s én belezuhantam a semmibe, a szél fütyült a fülem mellett. Pár másodperc után hangos csobbanással landoltam valamilyen tengerben. Az ütközés hatására a szám kinyílt, s döbbenetemben vagy fél kortyot azonnal le is nyeltem a folyadékból. Fémes ízt éreztem a számban, amiből rájöttem, hogy ami körülfog, az nem víz, hanem vér. Pánikba esve evickéltem felfelé, s prüszkölve törtem a felszínre. Körbefordultam, hátha meglátok valamilyen kis szigetet, vagy partot, de közel se távol nem volt más, csak a nyílt vértenger. Ekkor valamely belső ösztöntől vezérelve tenyeremet a vízfelszínre fektettem, rátámaszkodtam és kihúztam belőle a lábamat, óvatosan ráhelyeztem, s a következő pillanatban már a víz tetején álltam, a hullámokon egyensúlyozva. Halvány, vörös derengés támadt, egyszerre sugárzott mindenhonnan, az egész táj lüktetni látszott tőle. Három hosszú, fekete árnyék nyúlt le az égből, majd a teteje elvált, tíz méteres, kavargó fekete ködpamacsokból lassan összeállt a három, toronymagas alak. Ruhájuk földig érő, bő ujjú lebernyeg, arcukat ményen előrehúzott csuklya takarta. Az egész anyag hullámzott a tengert utánozva, pedig körülöttünk szélcsend volt. Láng gyulladt a szemük helyén, s én pillantásuk kereszttüzében, remegve pislogtam felfelé. Karjuk eddig mellkasuk előtt összefonva pihent, most kinyújtották felém, tenyerük szürke márványra emlékeztetett. Valamilyen, számomra ismeretlen nyelven kántálni kezdtek, kezükből vékony füstcsík kanyargott elő, egyre közelebb ért, végül már az arcomon éreztem langyos érintését. Körém tekeredett és felemelt a levegőbe, egy szintbe kerültem a rémalakok kinyújtott karjaival. Párszor lassan körbefordított a tengelyem körül, majd egyre gyorsabban, ahogy a sötét papok kántálása is fokozódott. Végül már csak elmosódott foltokat láttam belőlük, amitől elszédültem, így inkább becsuktam a szemem. Egy kiáltással, ami valamiféle vezényszónak tűnt, befejezték az imát. Ebben a pillanatban kinyitottam a szememet, s a valódi szobámban találtam magam, vér helyett verejtékben fürödve, és úgy ziháltam, mintha most futottam volna körbe a várost. Reszkető kezemet a nyakamhoz kaptam, ami természetesen sértetlen volt, az érzés azonban még most is bizsergette a bőrömet, mintha a valóságban is beleharaptak volna. Ez persze csak az álom lassan múló utóhatása volt, és pár percen belül csak a fejemben kavargó képek emlékeztettek az álmomra. Igyekeztem megnyugodni, közben ujjaim megkeresték a telefonom megfelelő gombját, s a felvillanó kijelzőre pillantva hatalmasat sóhajtottam. Még csak hajnali ötöt mutatott, ezért visszahanyatlottam a párnára, kiráncigáltam magam alól a gombóccá gyűrődött takarót, betakaróztam vele és pár percnyi kellemetlen forgolódás után ismét sikerült elaludnom, hogy két órával később ásítozva, de energiával feltöltődve lemásszak az ágyamról.

Szombat reggelre virradt, ezért alhattam olyan sokáig büntetlenül. A szobában a sötétítőfüggöny miatt félhomály uralkodott, így első dolgom volt, hogy széthúzzam őket, s a kelő nap fénye végre beáramlott az ablakon át. Kivételesen úgy nagyjából rend volt nálam, csak a különféle feladatlapok és jegyzetek kallódtak a földön, szép mintát adva a szőnyegnek. Fejemet csóválva elkezdtem összeszedni őket, és valamilyen rögtönzött rendszerbe tömöríteni az egyik, még félig üres polcon. Közben a kezembe akadt egy kitépett füzetlap, ami az egyik unalmas óra emlékét őrizte, a tananyag mellett mindenféle vicces kommentárt és karikatúrát. Az egyiken megakadt a tekintetem. Egy sírkő volt rajta, abból kinyúlt egy csontos kéz, a kép alá pedig apró betűkkel odafirkantva: „Ropi!”. Megmosolyogtam a szakállas poént, aztán valami szöget ütött a fejembe, persze még csak kezdeti stádiumban, de már tudtam, mi lesz az a különösen rémisztő program, amit idén mindenképp felírok a listára.

A nap további része a szobám takarításával telt. Mire szüleim hazaértek a délutáni vásárlásból, már csillogott-villogott minden. Apumtól egy elismerő mosolyt, anyumtól meg egy puszit kaptam a szorgalmamért. Persze nem ezért csináltam, de jól esett. Ráadásul így talán a bulit is nagyobb valószínűséggel megengedik. Úgy gondoltam, fel is vetem a témát, miközben segítek nekik elpakolni a szatyrokból.

-Közeledik Halloween. - pendítettem meg először óvatosan, nem akartam belecsapni a lecsóba. Felém fordultak, mintha nem értenék, hogy miért mondtam ezt.

-Így van, kincsem, de miért fontos ez? - tette fel a teljesen felesleges kérdést anyum. Tudta, mire megy ki a játék, mindketten tudták, látszott rajtuk, de nem adták meg könnyen magukat.

-Hát tudjátok... a buli miatt, amit minden évben megrendezünk a csajokkal. - forgattam a szememet.

-Á, a buli... - úgy tett, mintha csak most jutott volna eszébe – Nos, mivel a szobád rendben van, és segítettél is...

-És feltéve, hogy addig nem hozol rossz osztályzatot – toldotta meg apum – megengedjük.

-Köszönöm! - ugrottam a nyakukba, majd zavartan ide-oda rakosgattam az utolsó szem paradicsomot. Végül anyum törte meg a csendet, kitessékelt minket a konyhából, hogy nyugodtan megfőzhesse a vacsorát.

Sötétség 1

Talán bizonyítani akartunk egymásnak, ezért találtuk ki magunknak ezt az őrült kalandot. Ráadásul események egész láncolatát vonzotta maga után, mely, mint a lavina, amit egy kiáltás megindít, zúdult ránk megállíthatatlanul, s a kiáltás az a bizonyos este volt, amire örökre emlékezni fogunk.

Az egész Halloween előtt két héttel kezdődött, amikor elkezdtük tervezni a hátborzongató partit, mely szinte már hagyománnyá vált a társaságban. Épp a kisváros szélén álló kávézóban ücsörögtünk az egyik sarokban, párnázott, piros fém székeken, a törzshelyünkön. Az ébenfából faragott, sötét asztallap kontrasztban állt a helyiség élénk színeivel, és misztikus hangulatot árasztott magából. Szerettük ezt a helyet, mindegyikünkhöz közel volt, az árai megfizethetőek, ráadásul jóban voltunk a tulaj lányával, aki hétvégenként felszolgálóként dolgozott itt, s néha fél áron vagy ingyen kaptuk tőle az italunkat. Cserébe elláttuk szaftos pletykákkal, s az egyik ismerősünk, aki a színháznál dolgozott, rendszerint tiszteletjegyet szerzett neki az aktuális előadásokra, vagy koncertekre. Nagyon szerette a színházat, mi nemkülönben, így volt olyan darab, amit többször is megnéztünk, a szereplőket pedig személyesen ismertük.

Visszatérve a kávézóhoz, azon a péntek délutánon a buli megszervezését tűztük ki célul. Már legalább három egymást követő évben megtartottuk és most is izgatottan készültünk a következőre. A helyszínen nem kellett sokat gondolkozni, közvetlen a kávézó épülete mellett egy kissé már omladozó házban volt egy jókora terem, amit ki lehetett bérelni. Tavaly is itt tartottuk a bulit, ami még hátborzongatóbb hangulatot biztosított.

A vendégeken se agyaltunk nagyon, leginkább ugyanazokat hívtuk meg évről évre, habár most igyekeztünk minél több pasit felírni a listára és reménykedtünk, hogy legalább néhányan eljönnek. Ezzel el is árultam, hogy szerény kis társaságunk lányokból áll, szám szerint pontosan négyből. Négy, partner nélküli tinédzser, akik mellesleg imádtak együtt hülyéskedni.

–A díszítést vállalom, gyerekek!

–Mint mindig, Nahele. Bízunk az ízlésedben. – helyeseltem – Marad a narancs-fekete stílus?

Barátnőm, aki a sarokban ült, hátát a falnak vetve, elgondolkozva ingatta a fejét.

–Nem, most egy kicsit más lesz, de hadd legyen meglepetés. – titokzatosan mosolygott, és többet nem is volt hajlandó nekünk elárulni.

–Akkor már csak a kaja és a programok vannak hátra. Melyikkel kezdjük?

–Valami hátborzongató étel kéne, lehetőleg még a tavalyinál is hitelesebb. – dörzsölte a tenyerét Maya.

–Van rá ötleted? – kérdeztem tőle reménykedve.

–Még nincs, de ha adtok pár napot, akkor összeállítom a menüt.

–Rendben. – bólogatott ásítva Vuk – De ne legyen benne semmi gyanús, mint az a múltkori polipos leves!

–Jó, majd igyekszem. Az mellesleg nem az én hibám volt, a szakács biztos félreértett valamit. Gyümölcs helyett a tenger gyümölcseit rakta a levesbe. – egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.

–Jelmezes lesz megint, Lamia? – fordult felém Vuk, mikor már valamelyest megnyugodtak a kedélyek.

–Természetesen. Aki nem jelmezben jön el… azt megbüntetjük. – vigyorogtam gonoszul.

–Egész pontosan hogyan? – kíváncsiskodott Maya.

–Arra gondoltam Gregtől kölcsön kérek pár jelmezt, és azokba öltöztetjük őket.

–Jujj, Gregtől? – Nahele sokat sejtetően elnyújtotta a kérdés végét, hogy mindenki pontosan értse, mire célzott.

–Elég, ezt már párszor tisztáztuk. – emeltem fel a hangom, hogy elnyomjam a többiek kuncogását – Greg kiskorom óta nagyon jó barátom, de nem több.

–Persze, persze. – legyintett Maya.

–És mellesleg tíz évvel idősebb is nálam. Igazán abbahagyhatnátok…

–Bocs, ’Mia, de olyan szép pár lennétek együtt! – Vuk arca egyre pirosabb lett az elfojtott nevetéstől. Végül nem tudta visszafogni, kitört belőle. Először szúrósan néztem rá, aztán én sem bírtam tovább, csatlakoztam az általános jókedvhez.

–És akkor mit fogunk csinálni a bulin? – nyögte ki nehezen a kérdést Maya, a nevetéstől fájó oldalát markolva, de persze még mindig fülig érő szájjal.

–Zene lesz most is bőven, meg talán karaoke…

–Arról majd én gondoskodom. – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Vuk.

–Remek. Mi legyen még? Almahalászat? Csokit vagy csalunk? Faragunk megint töklámpást?

–Ez mindegyik jó ötlet. Valakinek fel kéne írnia. – mondta Maya, mire mind rám néztek.

–Jól van, máris, – egy sóhajjal lehajoltam a táskámhoz hogy előkotorjam belőle a tolltartómat meg egy üres füzetet. Elővettem a kedvenc tollamat, egy fekete, szépen megmunkált töltőtollat, s címszavakban a papírra körmöltem az eddig elhangzottakat.

–Meg is van. No, kinek van még ötlete? – néztem végig rajtuk biztatóan. Egy-két percig csend volt, vagyis egész pontosan a többi vendég mormolása, az evőeszközök csengése és a kávégép sziszegése olvadt monoton háttérzajjá körülöttünk. Töprengés közben végigfuttattam tekintetemet az oly jól ismert kis kávézón. Egy nagyjából négyzet alakú terem volt, utcafrontján széles kirakatüveggel, melyen át a lenyugvó nap bekukucskált, narancssárga sávot festve az egyébként makulátlanul fehér falakra. A terem egyik felét nyolc, véletlenszerűen elrendezett asztal, a másik felét a kávézó pultja foglalta el, ami mellé szintén le lehetett ülni. Az ébenfa antik hatását ellensúlyozták a modernebb székek és az egyik falra szerelt, kisebb fajta plazmatévé. Ruby, „a fogadós lánya”, ahogy néha viccesen emlegettük, épp az egyik asztalhoz vitte ki a rendelést és elcsevegett a vendégekkel. Hosszú, élénkvörös haja szigorú kontyba fogva ült a tarkóján. Karcsú, ám nőies alkata volt, melyhez jó humor és örökös jókedv társult. Mindig mosolygott, de soha se erőltetve. Mellesleg csinos is volt, a kerületben szinte minden srác belezúgott, mint vak ló a szakadékba, ám ő mindegyiket finoman elutasította. Mikor egyszer megkérdeztük, miért küldi el mindet, miért nem jár senkivel se, egyszerűen csak annyit mondott, hogy még nem találta meg az igazit, mással meg nem akar összejönni. Ennek ellenére felszolgáláskor előszeretettel flörtölt, de soha nem vitte túlzásba. Volt aki beletörődött, hogy kikosarazták, volt aki ennek ellenére tovább próbálkozott, de Ruby hajthatatlan volt. Ezen felül isteni finom banános kapucsínót tudott készíteni és az a sütemény, amit legutóbb hozott, nahát az…

–…’Mia! Lamia! Ébredj fel szalámi! – rázott fel Vuk hangja.

–Mi? Mi az? Miről maradtam le?

–Á, semmiről, csak vagy húszféle programot felsoroltunk, amíg te bambultál.

–Micsoda? Miket? Mondjátok… – kuncogás – egyet se mondtatok, igaz?

–Már megint elkalandozott a fantáziád?

–Hihetetlen, nem igaz? – vigyorogtam, majd újra megkérdeztem – Tehát semmi újat nem találtatok ki közben?

–Semmit. – vágta rá Nahele. Kihörpintette a maradék italt a bögréjéből és nagyot nyújtózva feltápászkodott – Biztos lesz később még ötletünk. Én viszont hulla fáradt vagyok, úgyhogy nem ártana lassan megkeresnem az ágyam. – egyetértően morogtunk és lassan elkezdtünk szedelődzködni. Ruby szinte azonnal ott termett, sajnálkozva, hogy már távozunk is, és cseverészve összeszedte a bögréket meg a tányérokat. Mi megköszöntük neki a finomságokat, segítettünk neki visszavinni az edényeket és pár perc múlva elégedetten léptünk ki a kávézó ajtaján.