Reinkarnáció 4

-Hercegem! - LaVay herceg összeesett a vállába nyilalló fájdalomtól, és a vérveszteségtől. Ziháló légzését csak lassan tudta csillapítani. Shiike-be kapaszkodva felállt, majd halvány mosolyt erőltetett az arcára.

-Ne aggódj, Shiike, nem fogok belehalni. - bal kezével megtapogatta a nyílvessző kiálló csonkját, meg a sebet körülötte, és fáradtan elnézte a belőle kicsorduló vérpatakot. Gondolatban megrázta magát, megragadta a nyíl bennragadt darabját, és egy határozott, erőteljes rántással eltávolította a sebből. Szerencsére nem kiszélesített hegyű nyíl volt, így nem tépte tovább a sebet, és nem tört le belőle rántás közben semmi se, a vérnek azonban így szabad útja lett, s a fájdalom is százszorosára fokozódott LaVay testében. Lába felmondta a szolgálatot, és tehetetlenül a föld felé zuhant. Shiike gyors mozdulattal elkapta, a herceg ép karját átvetette a saját vállán, karjával átfogta a derekát, s a föld fölé emelte pár centivel a szikár, széles vállú uralkodót. Mindez nem kis erőfeszítésébe került, de végül sikerült a herceget óvatosan leültetnie a trónjára. Számtalan zsebe egyikéből kötszert vett elő, s legjobb tudása szerint ellátta a sebet. A vérzést sikerült elállítania, s a fertőzés veszélyét is csökkentette, hercege azonban még mindig rosszul festett, és Shiike tudta, már csak egy dolgot tehet érte.

-Hercegem, hadd segítsek, hadd enyhítsem a kínodat. - eloldotta a köpenye csatját, s már húzta volna le a felső részét, mikor a herceg kissé magához térve rekedted megszólalt:

-Köszönöm, de már így is rengeteget tettél, Shiike. Hűen szolgáltál még a halál órájában is, és nálad becsületesebb alattvalót nem kívánhatnék. Épp ezért nem fogadhatom el az ajánlatodat, bármily rosszul vagyok.

-De hercegem, örömet okoznál vele, ha elfogadnád, és keserűséget, ha nem. - sóvár szemmel pillantott a hercegre, aki végül összezavarodott.

-Rendben van. - Shiike diadalmasan somolygott, majd lehúzta magáról az inget, s fedetlen nyakát a herceg felé nyújtotta. LaVay sóhajtott, majd óvatosan beleharapott Shiike nyakába, ivott belőle pár kortyot, majd gyorsan elengedte, mire Shiike sebe azonnal beforrt. A herceg vörösen csillogó szemében tűz gyúlt, majd ahogy lecsillapodott, lassan kialudt belőle. Először nosztalgikusan elnézett a messzeségbe, egy régi emlék után kutatva, majd mikor megtalálta, egy pillanatra elmerült benne. Végül eltolta magától Shiike-t, és közvetlenül a szemébe nézett. Az állta a pillantását.

Reinkarnáció 3

A behatoló diadalittasan, immár minden óvatosságot félretéve berontott a trónterembe, pillantása megakadt a trónján ülő hercegen, s egy harci kiáltás keretében felé vetette magát. Nem jutott messzire, mikor a kiáltást torkára forrasztotta egy penge, amelyet a sötétből mögé lopakodó Shiike illesztett az ütőeréhez.

-Szép esténk van. Nemde, Braviour? - suttogta Shiike kővé dermedt foglya fülébe.

-Hálátlan kutya vagy, Shiike. Engedj el, és megbocsátok mindent. -mordult fel a Braviournak nevezett behatoló.

-Nicsak, nicsak! - a herceg felállt, és komótosan közelített a továbbra is mozdulatlan pároshoz – Öcsém immár bérgyilkosokat küld ellenem? Nem elégedett meg a címével, az enyém is kellene neki?

-Ugyan LaVay, túlbecsülöd magad. - kuncogott fel szorult helyzetében is Braviour.

-Engedd el! - vetette oda Shiike-nek a herceg.

-De nagyuram... - próbált ellenkezni vele, ám a herceg egyetlen szemvillanása elég volt hozzá, hogy engedelmességre bírja, s bármennyire nem tartotta jó ötletnek, elengedte a behatolót. Az egy pillanatig meglepetten állt, majd eszébe jutott feladata, és erejét, valamint gyorsaságát kihasználva újra nekirontott a hercegnek, ezúttal csendben, akár egy kisegér. LaVay herceg azonban résen volt, figyelte a bérgyilkos minden mozdulatát, s az utolsó percben, mikor a termetes férfi keze már-már elérte volna a torkát, köddé vált, és Shiike mellett tűnt fel ismét. Shiike sokatmondón a hercegre pillantott, mire az a vállára tette a kezét, és alig észrevehetően bólintott.

-Úgy tűnik alábecsülted az ellenfeledet, Braviour. - vetette oda gúnyosan a herceg a még mindig kissé meglepett bérgyilkosnak. Az mintegy megadólag lehorgasztotta a fejét, izmait ellazította, s morgott valami érthetetlen dolgot az orra alatt. - Hogyan? Nem hallottam! - a herceg érdeklődve közelebb lépett hívatlan vendégéhez.

-Azt mondtam – ismételte meg hangosabban Braviour – hogy nézz a hátad mögé!

LaVay egy szempillantás alatt hátrafordult, a nyílvesszőt azonban már nem kerülhette el, s az mélyen belefúródott a jobb vállába. Kínjában felüvöltött és előre esett, a terem visszhangzott a dobhártyaszaggató hangtól. Ám a fájdalmas üvöltés csakhamar ördögi kacajba csapott át, ami hisztérikusnak csengett az amúgy néma üregben. Felpillantott az ajtóból elsütött szerkezetre, amely egy csinos kis számszeríj volt, egy apró termetű, marcona ember fogta. A herceg megismételte előző mutatványát, s egy pillanat alatt az emberke előtt termett, megragadta a fegyvert, és marka egyetlen szorításával porrá zúzta azt. Az emberke hátrált egy lépést, de a herceg már ismét Braviourra figyelt, aki megint támadásba lendült, most azonban vigyázva mozgott, nem rohant neki a hercegnek, hanem alattomosan közelített felé, mint egy párduc a dzsungelben éjjeli vadászatán. LaVay megvárta míg elég közel ér hozzá, majd hirtelen eltűnt, akárcsak az előző két alkalommal. Braviour résen volt, megpördült a tengelye körül, hogy ellenfele ne lephesse meg hátulról, azonban meglepetten felkiáltott. Mögötte nem állt senki, LaVay a mennyezetről lógott lefelé, kezével megragadta a behatoló zubbonyát, és teljes erőből a marcona emberhez vágta, mint egy rongybabát. Azok nekiestek a folyosó túl végében levő falnak, ami mellesleg vagy harminc lábra volt a terem bejáratától. A marcona segéd menthetetlenül felkenődött a szilárd kövekre, egész teste groteszk pózban lógott le róla. Még rángatózott párat, majd teste elernyedt, s a lelke örökre elhagyta ezt a világot. Braviour zuhanását felfogta társának kicsi, de izmos teste, így voltaképpen sértetlenül tápászkodott fel a fal mellől. A törpére egyetlen szomorú pillantást vetve mutatóujját végighúzta az arcán, homlokától az álláig, elmormolt egy rövid imát, majd acélos léptekkel újra a trónterem felé indult, szemében bosszúszomj lángolt, minden egyes idegszálával a harcra összpontosított. Futtában kardját kihúzta hüvelyéből, a tűzben edzett nemes penge megcsillant a fáklyák fényében. Sprintjének végén lefékezett, s a lendületet a kardba továbbítva elhajította azt, egyenesen a herceg felé. A herceg háttal volt neki, nem láthatta a közelgő veszélyt, a kard egyenesen a szíve irányába szállt, elérte a hátát, majd könnyedén átrepült rajta, mintha nem is lenne ott, majd röppályája végére érve zörögve leesett a talajra. Braviour szeme tágra nyílt, nem tudta elhinni ezt a káprázatot, mert más nem lehetett, amit az imént látott. Gyanúja be is igazolódott, a herceg képére formált illúzió egyetlen pillanat alatt porrá omlott, s a sötétből előlépett maga a herceg, teljes valójában, vérző vállában a nyílvessző csonka végével. LaVay szikrázó szeme elég volt hozzá, hogy támadójának földbe gyökerezzen tőle a lába. Elegáns léptekkel elindult felé, majd lassan suhanni kezdett, végül elérte Braviourt, és keze egyetlen suhintásával hatalmas vágást hasított keresztben ellenfele testén, mely átfogta egész mellkasát, mint egy vörös vállpánt. Egy másodpercig nem történt semmi. Aztán Braviour sebe felszakadt, vére a padlóra hullt, szeme előtt a világ lassan elmosódott, s az utolsó kép amint életében látott a herceg parázsló tekintete, és vérével szennyezett kegyetlen arca volt.

Reinkarnáció 2

Shiike előtt az őrök szélesre tárták a kaput, így a sötét, föld alatti kőfolyosóról egyenesen a hatalmas trónterembe sietett. A trónus elé érve fejet hajtva letérdelt, s várta ura parancsát.

-Hagyjuk a formaságokat, kelj fel Shiike. Inkább beszélj, sikerrel jártál?

-Igen, hercegem. Minden a tervek szerint halad. Megtaláltam Gail-t is. Egy csöppet megdöbbent, mikor meghallotta újjászületésed hírét.

-Csodálod? Szegény lány, épp elég szörnyűségen ment keresztül. Remélem nem ingerelted fel? - LaVay herceg felvont szemöldökkel, szúrósan nézett alattvalójára.

-Ugyan, hova gondolsz nagyuram! Épp csak átadtam neki üdvözletedet, és már siettem is vissza. - mosolygott ártatlanul Shiike. Időközben a kapu becsukódott mögötte, s a herceg intésére felgyulladtak a falra szerelt fáklyák. Elégedetten felmordult, majd felállt a trónról és elgondolkodva sétálni kezdett a teremben. Shiike követte.

-Mi aggaszt ennyire hercegem? Hisz sikert sikerre halmozunk.

-Meglehet, Shiike, de ezzel együtt sajnos feltépjük a régi sebeket is. Aggódom. Lehetséges, hogy olyan következménye lesz a ténykedésünknek, amit nem látunk előre, pedig lehet jó lenne kivédeni. Nem szokásom elhamarkodottan dönteni, és szerencsére legtöbbször nincs is rá szükségem, tengernyi idővel rendelkezem. Ám most mégis úgy érzem, hogy valamit elkapkodunk. - egy pillanatra a semmibe meredt, fejében egymást kergették a gondolatok. Merengéséből egy hangos csapódás rázta fel, ahogy a kapu fülsértő robajjal a falhoz vágódott, félig kiszakadva a helyéről, majd szinte berobbant a terembe az egyik őr és kétségbeesetten felkiáltott:

-Uram! Behatolók! Itt, a főhadiszálláson. Nem tudjuk, hogy... - a mondat örökre befejezetlen maradt, ugyanis valaki hátulról egy nyílvesszőt repített a szerencsétlen katona torkába, aki kerekre tágult szemmel a nyakához kapott, de már semmi esélye nem volt. Halkan gurgulázva a földre zuhant, egyik karja még rángatózott, a kőpadló repedéseit feltöltötte a kiömlő vér.

A herceg és Shiike egy röpke pillanatig döbbenten meredtek a halott ajtónállóra, majd hunyorogva fürkészték a hosszú folyosó mélyét, de a sötétben nem láttak semmit se. Egymásra pillantottak, LaVay bólintott, mire Shiike nesztelenül az ajtó maradványai mellett levő homályba húzódott, és feszülten várt. A herceg visszaült trónjára, s méltóságteljesen az ajtónyílásra meredt. Odakintről pengék csengése, egy elfojtott hörgés, majd rövid, éles kacaj hallatszott, s nem kellett soká várniuk, hogy megtudják, ki felelős mindezért.

Reinkarnáció 1

A sötét alak a szirt tetején állt, mereven, mintha eggyé vált volna a sziklával. Szikrázó tekintetével az alant húzódó, kusza völgyet kémlelte. A völgy feltűnően elütött a környezetétől. Míg körülötte kilométereken át, csupán sárga, sziklás sivatagot tépázott a forró szél, addig benne üde, zöld növények tekeregtek szívós sokaságukkal, oly sűrűn nőve be a hosszú oázis mennyezetét, hogy az aljnövényzetig alig jutott el néha egy-egy fénysugár. Még az idegen tekintete sem tudott lyukat égetni rajta.

Az alak nagyon furcsán festett. A perzselő napsütés látszólag teljesen hidegen hagyta; fekete, hasított bőr ruhákat hordott: ujjatlan topot, nagyon rövidre szabott nadrágot, hozzá térd fölé érő, magasított sarkú csizmát, és egy leheletvékony, a szélben vadul táncoló, hosszában egyébként földig érő köpenyt.

Hirtelen leguggolt, tekintetét egyetlen pontra szegezte, izmai ugrásra készen, pattanásig feszültek. Megtalálta, amit keresett. Bal kezével hátranyúlt, s övéből elővarázsolt egy hosszú, vékony pengéjű tőrt, jobb kezébe pedig az övén függő táskájából acélshurrikeneket vett elő. Várt egy pillanatig, majd mint aki elszánta magát, felpattant, s egyetlen ugrással levetette magát a szikláról. Zuhanás közben előredőlt, karjait kitárta, a szél még jobban összekócolta amúgy is kusza, rövid, hollófekete haját, majd belekapott a köpenyébe is, amely eddigre kifeszült, s mint hatalmas bőrszárny, suhogott a háta mögött. Zuhanása lelassult, ívesen eltávolodott a sziklafaltól, s a növények fölött pár méterre suhanva vitorlázott a levegőben.

A kiszemelt hely felé közeledve lejjebb ereszkedett, majd szárnyát felfelé rántva kecsesen leszállt egy kiemelkedő faágra. Tőrével felhasította az indákat egy vékonyabban beszőtt részen, leereszkedett a lyukon, s mikor már szeme úgy-ahogy hozzászokott a lent honoló sötétséghez, elindult az egyik friss csapáson. Nem volt nehéz dolga. Bármit is követett, az elég óvatlan volt, ráadásul meg is sérülhetett, mivel apró vérnyomokat hagyott. Az alak sietve elindult a nyomában, részben a látására - ami mellesleg különösen éles volt - részben pedig az ösztöneire hagyatkozva kerülgette az alacsony ágakat, és a földből kiálló gyökereket. Sebesen haladt, légzését igyekezett halkítani, hogy meghallja prédája riadt zihálását. Ez hamarabb bekövetkezett, mint ahogy számított rá, a lény ugyanis megállt, s a vadász meglepetésében majdnem belerohant. Sikerült időben, hangtalanul lefékeznie, s tekintetét a tisztáson ücsörgő lényre függesztette. Első pillantásra a lény olyan volt, mint egy csupasz, szürkésfehér bőrű majom. Végtagjai azonban karmos mancsokban végződtek, arca eltorzult, pofája kissé megnyúlt. Szájában kicsi, hegyes fogak sorakoztak, azzal marcangolta ölében tartott zsákmányát, egy fonnyadt, erdei nyulat. Ezek szerint csak táplálkozott, nem ő sérült meg, látogatót pedig úgy tűnik nem várt, még a figyelme is ellankadt, csupán az élelemre koncentrált. A roppanó csontok robaja fülsértő volt az amúgy csendes erdőben, a vadász lépteit ugyanakkor tökéletesen elfedte, nem kellett attól tartania, hogy a lény megneszeli a közeledését. Mögé lopakodott, majd megforgatta a kezében a tőrt és lesújtott vele. A vékony, ám borotvaéles penge úgy szelte a lény bőrét, akár egy precíz orvosi szike. Zöldesszürke vére szanaszét fröccsent, üvöltése kellemetlenül zengett a fák között. Megpördült a tengelye körül és nekiugrott támadójának. A vadász már felkészülten várta a csapást, félreugrott előle egy piruettel, a karját a lény hátához csapta, így az arccal előre bezuhant a bokrok közé. A pillanatnyi szünetben, míg a lény kikecmergett a köré tekeredő indákból, a vadász kirázta arcából a levegőn ragacsossá váló vért, tőrét beletörölte a közeli levelekbe. Az újra felé rohanó lénybe beleröpített pár shurrikent, ami ugyan lelassította, de megállítani nem tudta, sebzett morgással vetette rá magát ismét a vadászra.

Pár percig hadakoztak, a lény csúnya vágásokat ejtett karmaival a vadász karján és lábán, míg ő már számtalan sebből vérzett. Lassanként a vadász megelégelte a játékot, s egy különösen mély karmoláson felbőszülve tőrét két marokra fogva megsuhintotta, s egyetlen pontos vágással lecsapta a kifáradt lény fejét. Lihegve nekidőlt egy közeli fának. Kibányászott az övén függő táskából egy jobb napokat látott rongyot, és nekilátott, hogy letisztítsa magáról mind a saját, mind a lény vérét. Miután végzett, összeszedte a shurrikeneket, kifeszegette őket a lény testéből, majd megkereste az elgurult fejet, kivágta belőle a háromszög alakú, érdes nyelvet, ezt belerakta a táskába, s a felszerelését is elpakolva felmászott az egyik girbegurba, liánokkal teleaggatott fára. Mire felért, a sebei már beforrtak, s csupán a ruháján éktelenkedő vágások és párolgó foltok árulkodtak róla, hogy mi is történt vele nemrég.

Visszafelé már nem volt olyan egyszerű útja, mint lefelé, végig kellett másznia az ingatag lombokon, majd a szirtekhez érve feltornászta magát a meredek falon. Mindezt megerőltetés nélkül, könnyedén hajtotta végre, a síkságra érve letérdelt, megpihent, majd mindenfajta érzelem nélkül visszafordult a völgy felé. Köpenyét enyhe, hűvös szellő lebbentette meg, mire megszólalt, anélkül hogy hátranézett volna. Hangja lekezelő, kissé gúnyos volt.

-Láthatod, hogy elvégeztem a feladatot, Shiike. 
Mögötte sötéten felkuncogott valaki.

-Lassú voltál, ennyire nehéz volt? - a hang mély és ironikus volt, és főképp túlságosan ismerős. A vadász feltörő dühét elfojtva az újonnan érkezett alak felé fordult.

-Csak hagytam időd, hogy ide érj. Tudom milyen fárasztó út volt, kár hogy fölösleges. Boldogulok magamtól is.

-Látom. - mondta gonoszul az idegen, s szenvtelenül végigpillantott a másik ruháján és vérmocskos haján. Az gyilkos pillantást küldött felé, de nem szólt egy szót se - Tulajdonképpen nem azért jöttem ide, hogy téged ugrassalak, vagy ellenőrizzelek. - törte meg a feszült csendet Shiike.

-Nocsak, másra is képes vagy? - Shiike elengedte a füle mellett a megjegyzést, és folytatta mondandóját.

-A herceg küldött. - a vadász szeme elkerekedett.

-Az nem lehet. Hiszen... a herceg meghalt. Ne űzz velem csúf tréfát! Beszélj, mégis mit jelentsen ez?

-Elmondom, ha hagysz szóhoz jutni. - A vadász erre szorosan összezárta ajkait és csak pillantásával sürgette Shiike-t, aki elégedetten hunyorgott, és folytatta.

-Úgy van, a herceg meghalt, ám hála néhány régi feljegyzésnek, pár hű szolgának, többek között nekem - itt kihívóan a vadász szemébe nézett - sikerült a lehetetlen. Újra köreinkben tudhatjuk a vén vérszívót.

A vadász tekintete elfátyolosodott, torkát égették az örömkönnyek, mégis visszafogta magát. Akadozva megszólalt.

-Nos... ez csodás!

-Ugyan Gail, nem is gratulálsz nekem? Annyira elhidegültél tőlem mostanság. Pedig emlékszem, régen még...

-Hagyjuk a múltat. - vágott a szavába Gail. Arcán enyhe pír jelent meg, amit Shiike elégtétellel nyugtázott.

-Kiszámítható vagy. - adta meg a kegyelemdöfést, mire a másik még jobban elpirult. Inge alól előhúzott egy papírba csavart csomagot. Ő is tetőtől talpig feketében volt, fején csuklya, kezén ujjatlan kesztyű. Köpenye tépett, és ha lehet, még a másikénál is vékonyabb, szinte hártyaszerű. Egy kicsit dobálta a csomagot egyik kezéből a másikba, majd mikor végre Gail tekintete is elkezdte követni a golyóbis mozgását, odadobta neki. - Amúgy látni akar. A levélben megmagyaráz mindent, legalábbis nekem azt mondta. Meg valami ajándék is van benne számodra. Nem tudom mi az. - megvárta, míg Gail elgyönyörködik imádott mesterétől kapott csomagban, s rövid habozás után elteszi a táskájába. Shiike megfordult, tett pár lépést, aztán megtorpant, mint akinek eszébe jutott valami.

-Gail!

-Hm? - pillantott fel a gondolataiból s tekintetét Shiike hátába fúrta. Az eltűnt, s alig egy centire az orra előtt bukkant fel ismét. Gail ösztönösen hátra akart volna ugrani, de ebben megakadályozta Shiike karja, amit a dereka köré font. Majd mielőtt még akár csak megmozdulhatott volna, az villámgyorsan odahajolt, megcsókolta Gailt, röviden, hevesen, majd diadalmas mosollyal rákacsintott és eltűnt a semmibe. A nő azon vette észre magát, hogy a levegőt markolja. Fülig pirult, dühösen leengedte a karját. Feldúltan nézett maga elé, ujjával végigsimított az ajkán, majd megrázta a fejét, s még mindig ködös tekintettel, zavartan futni kezdett. Egyre gyorsuló, elmosódó alakját jótékonyan magába nyelte a kezdődő homokvihar förgetege, mely mintha csak utánozni akarná a lelkében tomboló társát, épp akkor kezdett feléledni.