Sötétség 2

  Valamivel később már otthon ültem a számítógépem előtt és az internetet böngésztem. Igazándiból nem kerestem semmit se, csak az időt ütöttem el vele. A gondolataim még mindig a buli körül forogtak. Idén mindenképpen szerettem volna belevinni valami különlegeset, valami elképesztően hátborzongatót… de mit? Hiába törtem a fejem, semmiféle használható ötlet nem jutott eszembe, nem tudtam olyasmit kitalálni, ami eléggé rémisztő lenne a társaságnak, ugyanakkor megvalósítható ilyen szerény keretek közt is. Végül feladtam, mondván valamit majd csak kieszelek addigra. Kikapcsoltam a gépet, a létrán feltornásztam magam az ágyamra, s a jelmezemet tervezgetve a fejemben lassan elnyomott az álom.

Mi több szó szerint, mivel aznap este álmodtam valami egészen különöset. Biztosan ezért emlékeztem rá még reggel is, általában el szoktam felejteni őket. Ez most mégis más volt. Álmomban az ágyamon feküdtem, épp ugyanúgy, mint ahogy azt elalvás előtt tettem. A szobán hideg fuvallat söpört végig, mire ösztönösen felültem és az ablak felé sandítottam. Az zárva volt. Eltűnődtem, hogy akkor vajon honnan jöhetett a hideg levegő, közben a szemem sarkából észrevettem, hogy az ágyam végénél megmozdult valami. A félelemtől kővé dermedve vártam, hátha csak illúzió volt, semmi több. A hiú remény egy pillanat alatt szertefoszlott, mikor az ágyra lassan felsiklott egy sötét, hosszú árnyék, majd a hold sugarába emelte a fejét, s azon kaptam magam, hogy farkasszemet nézek egy smaragdszínű, kifejlett kobrával. Keskeny, rés alakú fekete pupillája jegesen fénylett, nem sok jót ígért számomra. Nyelvét kiöltötte, mintha már előre érezné prédájának ízét a levegőben. Farkával türelmetlenül legyintett, száját fenyegető sziszegéssel hatalmasra tárta, elővillantak görbe, méregtől csöpögő fogai. Megpróbáltam karomat védekezőn az arcom elé rántani, de teljesen megbénított a rettegés. Tehetetlenül néztem végig, ahogy a kígyó először hátra vetette a fejét, hogy lendületet vegyen, majd villámgyorsan lesújtott, egyenesen előre, belemart a nyakamba, s amint álkapcsa összezárult rajta, a tűhegyes fegyverből, mely könnyedén feltépte a bőröm, mérgét a sebbe fecskendezte. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt, a fülem zúgott. Úgy rémlett, mintha kegyetlen kacaj cirógatta volna a dobhártyámat. A kín leoldotta béklyóimat, izmaim ismét működőképessé váltak. Mindkét kezemmel megragadtam a kígyó pikkelyes testét és elszántan rángatni kezdtem. Ezzel csak azt értem el, hogy a seb még szélesebbre hasadt, támadómat azonban nem tudtam lefejteni magamról. Ekkor legnagyobb megdöbbenésemre a kobra magától elengedte a nyakam, villás nyelvét végighúzta az arcomon, s egy utolsó, démoni pillantás kíséretében köddé vált. Ezzel egy időben a sebből valamilyen perzselően hideg érzés áradt szét az egész testemben. Az ágyam eltűnt alólam, s én belezuhantam a semmibe, a szél fütyült a fülem mellett. Pár másodperc után hangos csobbanással landoltam valamilyen tengerben. Az ütközés hatására a szám kinyílt, s döbbenetemben vagy fél kortyot azonnal le is nyeltem a folyadékból. Fémes ízt éreztem a számban, amiből rájöttem, hogy ami körülfog, az nem víz, hanem vér. Pánikba esve evickéltem felfelé, s prüszkölve törtem a felszínre. Körbefordultam, hátha meglátok valamilyen kis szigetet, vagy partot, de közel se távol nem volt más, csak a nyílt vértenger. Ekkor valamely belső ösztöntől vezérelve tenyeremet a vízfelszínre fektettem, rátámaszkodtam és kihúztam belőle a lábamat, óvatosan ráhelyeztem, s a következő pillanatban már a víz tetején álltam, a hullámokon egyensúlyozva. Halvány, vörös derengés támadt, egyszerre sugárzott mindenhonnan, az egész táj lüktetni látszott tőle. Három hosszú, fekete árnyék nyúlt le az égből, majd a teteje elvált, tíz méteres, kavargó fekete ködpamacsokból lassan összeállt a három, toronymagas alak. Ruhájuk földig érő, bő ujjú lebernyeg, arcukat ményen előrehúzott csuklya takarta. Az egész anyag hullámzott a tengert utánozva, pedig körülöttünk szélcsend volt. Láng gyulladt a szemük helyén, s én pillantásuk kereszttüzében, remegve pislogtam felfelé. Karjuk eddig mellkasuk előtt összefonva pihent, most kinyújtották felém, tenyerük szürke márványra emlékeztetett. Valamilyen, számomra ismeretlen nyelven kántálni kezdtek, kezükből vékony füstcsík kanyargott elő, egyre közelebb ért, végül már az arcomon éreztem langyos érintését. Körém tekeredett és felemelt a levegőbe, egy szintbe kerültem a rémalakok kinyújtott karjaival. Párszor lassan körbefordított a tengelyem körül, majd egyre gyorsabban, ahogy a sötét papok kántálása is fokozódott. Végül már csak elmosódott foltokat láttam belőlük, amitől elszédültem, így inkább becsuktam a szemem. Egy kiáltással, ami valamiféle vezényszónak tűnt, befejezték az imát. Ebben a pillanatban kinyitottam a szememet, s a valódi szobámban találtam magam, vér helyett verejtékben fürödve, és úgy ziháltam, mintha most futottam volna körbe a várost. Reszkető kezemet a nyakamhoz kaptam, ami természetesen sértetlen volt, az érzés azonban még most is bizsergette a bőrömet, mintha a valóságban is beleharaptak volna. Ez persze csak az álom lassan múló utóhatása volt, és pár percen belül csak a fejemben kavargó képek emlékeztettek az álmomra. Igyekeztem megnyugodni, közben ujjaim megkeresték a telefonom megfelelő gombját, s a felvillanó kijelzőre pillantva hatalmasat sóhajtottam. Még csak hajnali ötöt mutatott, ezért visszahanyatlottam a párnára, kiráncigáltam magam alól a gombóccá gyűrődött takarót, betakaróztam vele és pár percnyi kellemetlen forgolódás után ismét sikerült elaludnom, hogy két órával később ásítozva, de energiával feltöltődve lemásszak az ágyamról.

Szombat reggelre virradt, ezért alhattam olyan sokáig büntetlenül. A szobában a sötétítőfüggöny miatt félhomály uralkodott, így első dolgom volt, hogy széthúzzam őket, s a kelő nap fénye végre beáramlott az ablakon át. Kivételesen úgy nagyjából rend volt nálam, csak a különféle feladatlapok és jegyzetek kallódtak a földön, szép mintát adva a szőnyegnek. Fejemet csóválva elkezdtem összeszedni őket, és valamilyen rögtönzött rendszerbe tömöríteni az egyik, még félig üres polcon. Közben a kezembe akadt egy kitépett füzetlap, ami az egyik unalmas óra emlékét őrizte, a tananyag mellett mindenféle vicces kommentárt és karikatúrát. Az egyiken megakadt a tekintetem. Egy sírkő volt rajta, abból kinyúlt egy csontos kéz, a kép alá pedig apró betűkkel odafirkantva: „Ropi!”. Megmosolyogtam a szakállas poént, aztán valami szöget ütött a fejembe, persze még csak kezdeti stádiumban, de már tudtam, mi lesz az a különösen rémisztő program, amit idén mindenképp felírok a listára.

A nap további része a szobám takarításával telt. Mire szüleim hazaértek a délutáni vásárlásból, már csillogott-villogott minden. Apumtól egy elismerő mosolyt, anyumtól meg egy puszit kaptam a szorgalmamért. Persze nem ezért csináltam, de jól esett. Ráadásul így talán a bulit is nagyobb valószínűséggel megengedik. Úgy gondoltam, fel is vetem a témát, miközben segítek nekik elpakolni a szatyrokból.

-Közeledik Halloween. - pendítettem meg először óvatosan, nem akartam belecsapni a lecsóba. Felém fordultak, mintha nem értenék, hogy miért mondtam ezt.

-Így van, kincsem, de miért fontos ez? - tette fel a teljesen felesleges kérdést anyum. Tudta, mire megy ki a játék, mindketten tudták, látszott rajtuk, de nem adták meg könnyen magukat.

-Hát tudjátok... a buli miatt, amit minden évben megrendezünk a csajokkal. - forgattam a szememet.

-Á, a buli... - úgy tett, mintha csak most jutott volna eszébe – Nos, mivel a szobád rendben van, és segítettél is...

-És feltéve, hogy addig nem hozol rossz osztályzatot – toldotta meg apum – megengedjük.

-Köszönöm! - ugrottam a nyakukba, majd zavartan ide-oda rakosgattam az utolsó szem paradicsomot. Végül anyum törte meg a csendet, kitessékelt minket a konyhából, hogy nyugodtan megfőzhesse a vacsorát.