Reinkarnáció 5

Gail a sarokban üldögélt magányosan, egy durván faragott széken. A terem félhomálya hangulatát tükrözte. Hercege már négy napja váratta. Egy hete érkezett meg a földalatti erődbe és a harmadik napon a herceg érte küldött, hogy nemsokára fogadja, közelebbi szobába költözött. Azonban négy napja semmi. Már kezdte elveszteni a türelmét, a közelmúltban megszerzett információ pedig nyomasztotta. Aggódott az uralkodó és népének sorsáért, hisz már nem voltak sokan, épp ezért sebezhetőek voltak. Töprengett. Borúsabbnál borúsabb gondolatok jutottak eszébe. Mindig ilyen volt, ritkán mosolygott, most azonban még a szokásosnál is komorabb volt az arca. Nincs mit szépíteni, a kihalás szélén álltak, még a toborzással együtt is. Úgy tűnik a csillaguk leáldozott. Nem akart még beletörődni ebbe. Mikor a herceg meghalt, elveszítette minden reményét, feltámadásának hírére azonban újra rátalált önmagára. Csak már hívatná a herceg. Az ebédjét is a váróteremben költötte el. Hirtelen, mintha csak gondolnia kellett volna rá, a trónterem ajtaja kinyílt, s egy fiatal őr lépett ki rajta. 

-Gail! A herceg fogad téged. - Gail biccentett, mire az őr visszahátrált, szabaddá téve a bejárást. Gail határozottan besétált az ajtón, habár belül szinte remegett az izgalomtól, hogy szeretett mesterét újra láthatja.
LaVay a trónusán ült, fejét egyik kezével támasztotta és mosolyogva várta alattvalója érkezését. Gail a trónus előtt őszinte alázattal meghajolt, majd letérdelt, tekintetét a földre szögezte, s várta a felszólítást, hogy ismét felállhasson. Ehelyett azonban két erős kar fonta át gyöngéden a vállát, s LaVay szorosan magához ölelte a nőt.
-Hercegem! - kiáltotta Gail elszoruló torokkal, még próbált küzdeni az örömkönnyekkel, ám azok már utat törtek maguknak, és vékony csíkokban megállíthatatlanul végigcikáztak arcán. Első döbbenete után kezeit óvatosan a herceg hátára tette, majd teljesen megfeledkezve magáról, az illemről, valamint térről és időről, hálásan viszonozta az ölelést.
-Örülök hogy viszont láthatlak, drága Gail! - suttogta a herceg a fülébe, majd eltartotta magától a vámpír hölgyet, és alaposabban is szemügyre vette. Azalatt az egy év alatt, amit ő az árnyékvilágban töltött, Gail sokat öregedett. Első sorban nem a külsején látszott ez meg, bár számos maradandó sebhelyet és néhány, a gondokról árulkodó ősz hajszálat szerzett, a fő változás a lány tekintetében volt. A csillogó szempár, amire emlékezett most aggodalmat és kétségbeesést sugárzott, bár mintha a legmélyén már kezdett volna valamilyen új remény éledni. Gail rámosolygott a hercegre, de nem állta a tekintetét, elpirulva lesütötte a szemét.
-Nem tudom hihetek-e a szememnek... - Gail gyorsan megtörölte a szemét és összeszedte magát - Ez egy valóságos csoda.
-Valóban, de az érdem nem az enyém. - hárította el a herceg a csodálatot - én csupán megrekedtem a két világ között. Shiike volt az, aki megérezte, hogy még nem távoztam el, még valami ide köt, és porhüvelyemet épségben tartva addig fáradozott, míg lelkemet visszacsalogatta ebbe a világba. - a herceg mosolyogva a trónja melletti székhez kísérte a lányt, leültette, majd maga is helyet foglalt.
-Nem tudom mennyiről értesültél a többiektől, de nem véletlenül kellett ilyen sokáig várnod erre a találkozásra, ezért utólagosan is szeretnék bocsánatot kérni tőled. - terelte lassan komolyabbra a szót LaVay.
-Nem kell bocsánatot kérned herceg, rengeteg dolgod volt, tudom jól. - bólogatott Gail, és most, hogy hús-vér valójában találkozott végre a herceggel, a kétségei is teljesen szétoszlottak.  Kellemes izgalommal töltötte el a rá váró beszélgetés.