Sötétség 5

  A temető, mint ilyen estéken mindig, kísérteties ködbe burkolózott. Riadt csapatunk lassan, minél halkabban lépdelve osont a nagy, rozsdás vaskapu felé. Meglöktem az egyik szárnyát, mire mindkettő baljósan nyikorogva szélesre tárult előttünk. Szinte láttam, ahogy Nahele összes szőrszála égnek mered a hangtól. Vigyorogva rákacsintottam, mire egy gúnyos nyelvnyújtás volt a válasz. Cserébe betessékeltem magam előtt, s elégtétellel szemléltem a tekintetében kigyúló ijedtség szikráját. Mikor mindenki beért, úgy egy bő tucat reszkető, de elszánt tini, fiúk és lányok vegyesen, behajtottam mögöttünk a kaput, s egy óvatlan pillanatban, ahogy azt elterveztem, eltűntem két magas sírkő között. A sötétség jótékonyan nyelt magába, csupán az árulkodó ködpamacsok kavarogtak mögöttem még egy darabig, gonoszul, hátha idő előtt leleplezik a kis tréfámat. Szerencsére a többieknek kisebb baja is nagyobb volt épp, mint egy-két pamacs. Mayát megijesztette a csukódó kapu hangja. Mire visszanézett, már nem álltam mellette, csak a csukott kaput látta, amiből azt a következtetést vonta le, hogy magától záródott be. Rémülten felsikoltott és hátrálva elbotlott Vuk lábában. Ennek az lett a vége, hogy kapálózva a fél társaságot magukkal sodorták és egymás hegyén-hátán elterültek a földön. Ezt a kavarodást választottam a cselekvésre, ekkor húzódtam a sírok közé. Először nem tudatosult bennük az eltűnésem. Aztán Nahele a tervezett útvonalon egy elágazáshoz ért, s tanácstalanul felém fordult... volna. Csakhogy nem álltam mellette. Komikus volt látni, ahogy torkára forrt a szó, szeme elkerekedett, vékony hangon felvisított és elhadarta a kérdést.

-Nem láttátok Lamia-t?

-Egy perce még itt volt. Ő nyitotta ki a kaput.

-Azt tudom, de most hol van? - elkezdtek keresgélni.

-Látja valaki?

-Ebben a tejfölben? - kérdezte Maya, majd eszébe jutott, hogy hozott magával zseblámpát. Előszedte és felkattintotta, a többiek meg követték a példáját, már akinél volt. Ez kicsit ellensúlyozta a körülöttük uralkodó sötétséget, hiszen ide már nem ért el az utcalámpa fénye. Az égen csak a Hold világított, s ez nekem elég is volt ahhoz, hogy megtaláljam az utat, és ne essek hasra semmiben. A köd továbbra is makacsul kavargott körülöttük. Úgy választottam meg a pillanatnyi rejtekhelyemet, hogy fentről, egy kis dombról jól belássam a környéket, és szemmel tarthassam riadt áldozataimat, ugyanakkor ők még csak véletlenül se vegyenek észre. Vigyorogva figyeltem őket egy ideig, majd nekikezdtem. Barátaim amúgy is pattanásig feszült idegeit tovább borzoltam: minden apró zörejre összerezzentek, ha ráléptem egy elszáradt levélre, vagy megráztam egy ágat. Vuk akkorát ugrott ijedtében, mintha darázs csípett volna bele, mikor halkan felkuncogtam közvetlenül a háta mögött, s egy jó méterre ért újra földet. Lassanként, apró trükkökkel a kripta felé tereltem őket, aminek a bejáratánál egy korhadt farúdon olajlámpás himbálózott, reszkető fénye élővé varázsolta a sápadt kőfaragványokat. A kriptában már készenlétben állt Greg a múmiajelmezében, ami a ráfújt por és ragadós kosz miatt elég élethűre sikerült.

-Nagyon vicces, Lamia! Most már előbújhatsz! - kiáltott fel reszkető hangon Nahele. Sejtette mi történik, de nem volt benne biztos, és meg volt rémülve, így nem tudott tisztán gondolkodni. Még nem óhajtottam azonban felfedni magam, hiszen csak most jött a java. Óvatosan , a pásztázó fénycsóváktól óvakodva megkerültem a kriptát. Megkondítottam a kis harangot a kápolnában, amilyen halkan csak tudtam, mintha csak a szél mozdította volna meg – ez volt az előre megbeszélt jel – a többiek még így is megijedtek tőle. Néhányan ennek ellenére elindultak arrafelé, hogy kiderítsék, mi is történt, ezért sietve távoztam a helyszínről, nehogy ott találjanak és elmúljon a varázs. Mindeközben Greg odabent elindította a felvételt, s a kripta belsejéből tompán, vészjóslóan szűrődött ki eltorzított suttogásom, amit tegnap vettünk fel.

-Segítség! Elkapott... fel fog falni... - a hangra mindannyian összerezzentek és páran közel álltak ahhoz, hogy visítva elfussanak, ki a kapun, egészen a jól kivilágított, biztonságos házig. Vuk bizonytalan hangja azonban visszatartotta őket.

-Lamia? Nem az ő hangja volt? - az utóbbi kérdést már a többiekhez intézte – Mindenesetre segítenünk kéne, úgy hangzott, mintha bajban lenne...

-Én oda be nem megyek! - cincogta az egyik fiatalabb lány a baljóslatú épületre mutatva.

-Nem az volt az eredeti célunk, hogy bemenjünk? - vágott vissza nem túl nagy meggyőződéssel Nahele. Mind egyszerre tekintettek fel az árnyékok által szabdalt oromzatra, ami fenyegetően magasodott föléjük.