Sötétség 2

  Valamivel később már otthon ültem a számítógépem előtt és az internetet böngésztem. Igazándiból nem kerestem semmit se, csak az időt ütöttem el vele. A gondolataim még mindig a buli körül forogtak. Idén mindenképpen szerettem volna belevinni valami különlegeset, valami elképesztően hátborzongatót… de mit? Hiába törtem a fejem, semmiféle használható ötlet nem jutott eszembe, nem tudtam olyasmit kitalálni, ami eléggé rémisztő lenne a társaságnak, ugyanakkor megvalósítható ilyen szerény keretek közt is. Végül feladtam, mondván valamit majd csak kieszelek addigra. Kikapcsoltam a gépet, a létrán feltornásztam magam az ágyamra, s a jelmezemet tervezgetve a fejemben lassan elnyomott az álom.

Mi több szó szerint, mivel aznap este álmodtam valami egészen különöset. Biztosan ezért emlékeztem rá még reggel is, általában el szoktam felejteni őket. Ez most mégis más volt. Álmomban az ágyamon feküdtem, épp ugyanúgy, mint ahogy azt elalvás előtt tettem. A szobán hideg fuvallat söpört végig, mire ösztönösen felültem és az ablak felé sandítottam. Az zárva volt. Eltűnődtem, hogy akkor vajon honnan jöhetett a hideg levegő, közben a szemem sarkából észrevettem, hogy az ágyam végénél megmozdult valami. A félelemtől kővé dermedve vártam, hátha csak illúzió volt, semmi több. A hiú remény egy pillanat alatt szertefoszlott, mikor az ágyra lassan felsiklott egy sötét, hosszú árnyék, majd a hold sugarába emelte a fejét, s azon kaptam magam, hogy farkasszemet nézek egy smaragdszínű, kifejlett kobrával. Keskeny, rés alakú fekete pupillája jegesen fénylett, nem sok jót ígért számomra. Nyelvét kiöltötte, mintha már előre érezné prédájának ízét a levegőben. Farkával türelmetlenül legyintett, száját fenyegető sziszegéssel hatalmasra tárta, elővillantak görbe, méregtől csöpögő fogai. Megpróbáltam karomat védekezőn az arcom elé rántani, de teljesen megbénított a rettegés. Tehetetlenül néztem végig, ahogy a kígyó először hátra vetette a fejét, hogy lendületet vegyen, majd villámgyorsan lesújtott, egyenesen előre, belemart a nyakamba, s amint álkapcsa összezárult rajta, a tűhegyes fegyverből, mely könnyedén feltépte a bőröm, mérgét a sebbe fecskendezte. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt, a fülem zúgott. Úgy rémlett, mintha kegyetlen kacaj cirógatta volna a dobhártyámat. A kín leoldotta béklyóimat, izmaim ismét működőképessé váltak. Mindkét kezemmel megragadtam a kígyó pikkelyes testét és elszántan rángatni kezdtem. Ezzel csak azt értem el, hogy a seb még szélesebbre hasadt, támadómat azonban nem tudtam lefejteni magamról. Ekkor legnagyobb megdöbbenésemre a kobra magától elengedte a nyakam, villás nyelvét végighúzta az arcomon, s egy utolsó, démoni pillantás kíséretében köddé vált. Ezzel egy időben a sebből valamilyen perzselően hideg érzés áradt szét az egész testemben. Az ágyam eltűnt alólam, s én belezuhantam a semmibe, a szél fütyült a fülem mellett. Pár másodperc után hangos csobbanással landoltam valamilyen tengerben. Az ütközés hatására a szám kinyílt, s döbbenetemben vagy fél kortyot azonnal le is nyeltem a folyadékból. Fémes ízt éreztem a számban, amiből rájöttem, hogy ami körülfog, az nem víz, hanem vér. Pánikba esve evickéltem felfelé, s prüszkölve törtem a felszínre. Körbefordultam, hátha meglátok valamilyen kis szigetet, vagy partot, de közel se távol nem volt más, csak a nyílt vértenger. Ekkor valamely belső ösztöntől vezérelve tenyeremet a vízfelszínre fektettem, rátámaszkodtam és kihúztam belőle a lábamat, óvatosan ráhelyeztem, s a következő pillanatban már a víz tetején álltam, a hullámokon egyensúlyozva. Halvány, vörös derengés támadt, egyszerre sugárzott mindenhonnan, az egész táj lüktetni látszott tőle. Három hosszú, fekete árnyék nyúlt le az égből, majd a teteje elvált, tíz méteres, kavargó fekete ködpamacsokból lassan összeállt a három, toronymagas alak. Ruhájuk földig érő, bő ujjú lebernyeg, arcukat ményen előrehúzott csuklya takarta. Az egész anyag hullámzott a tengert utánozva, pedig körülöttünk szélcsend volt. Láng gyulladt a szemük helyén, s én pillantásuk kereszttüzében, remegve pislogtam felfelé. Karjuk eddig mellkasuk előtt összefonva pihent, most kinyújtották felém, tenyerük szürke márványra emlékeztetett. Valamilyen, számomra ismeretlen nyelven kántálni kezdtek, kezükből vékony füstcsík kanyargott elő, egyre közelebb ért, végül már az arcomon éreztem langyos érintését. Körém tekeredett és felemelt a levegőbe, egy szintbe kerültem a rémalakok kinyújtott karjaival. Párszor lassan körbefordított a tengelyem körül, majd egyre gyorsabban, ahogy a sötét papok kántálása is fokozódott. Végül már csak elmosódott foltokat láttam belőlük, amitől elszédültem, így inkább becsuktam a szemem. Egy kiáltással, ami valamiféle vezényszónak tűnt, befejezték az imát. Ebben a pillanatban kinyitottam a szememet, s a valódi szobámban találtam magam, vér helyett verejtékben fürödve, és úgy ziháltam, mintha most futottam volna körbe a várost. Reszkető kezemet a nyakamhoz kaptam, ami természetesen sértetlen volt, az érzés azonban még most is bizsergette a bőrömet, mintha a valóságban is beleharaptak volna. Ez persze csak az álom lassan múló utóhatása volt, és pár percen belül csak a fejemben kavargó képek emlékeztettek az álmomra. Igyekeztem megnyugodni, közben ujjaim megkeresték a telefonom megfelelő gombját, s a felvillanó kijelzőre pillantva hatalmasat sóhajtottam. Még csak hajnali ötöt mutatott, ezért visszahanyatlottam a párnára, kiráncigáltam magam alól a gombóccá gyűrődött takarót, betakaróztam vele és pár percnyi kellemetlen forgolódás után ismét sikerült elaludnom, hogy két órával később ásítozva, de energiával feltöltődve lemásszak az ágyamról.

Szombat reggelre virradt, ezért alhattam olyan sokáig büntetlenül. A szobában a sötétítőfüggöny miatt félhomály uralkodott, így első dolgom volt, hogy széthúzzam őket, s a kelő nap fénye végre beáramlott az ablakon át. Kivételesen úgy nagyjából rend volt nálam, csak a különféle feladatlapok és jegyzetek kallódtak a földön, szép mintát adva a szőnyegnek. Fejemet csóválva elkezdtem összeszedni őket, és valamilyen rögtönzött rendszerbe tömöríteni az egyik, még félig üres polcon. Közben a kezembe akadt egy kitépett füzetlap, ami az egyik unalmas óra emlékét őrizte, a tananyag mellett mindenféle vicces kommentárt és karikatúrát. Az egyiken megakadt a tekintetem. Egy sírkő volt rajta, abból kinyúlt egy csontos kéz, a kép alá pedig apró betűkkel odafirkantva: „Ropi!”. Megmosolyogtam a szakállas poént, aztán valami szöget ütött a fejembe, persze még csak kezdeti stádiumban, de már tudtam, mi lesz az a különösen rémisztő program, amit idén mindenképp felírok a listára.

A nap további része a szobám takarításával telt. Mire szüleim hazaértek a délutáni vásárlásból, már csillogott-villogott minden. Apumtól egy elismerő mosolyt, anyumtól meg egy puszit kaptam a szorgalmamért. Persze nem ezért csináltam, de jól esett. Ráadásul így talán a bulit is nagyobb valószínűséggel megengedik. Úgy gondoltam, fel is vetem a témát, miközben segítek nekik elpakolni a szatyrokból.

-Közeledik Halloween. - pendítettem meg először óvatosan, nem akartam belecsapni a lecsóba. Felém fordultak, mintha nem értenék, hogy miért mondtam ezt.

-Így van, kincsem, de miért fontos ez? - tette fel a teljesen felesleges kérdést anyum. Tudta, mire megy ki a játék, mindketten tudták, látszott rajtuk, de nem adták meg könnyen magukat.

-Hát tudjátok... a buli miatt, amit minden évben megrendezünk a csajokkal. - forgattam a szememet.

-Á, a buli... - úgy tett, mintha csak most jutott volna eszébe – Nos, mivel a szobád rendben van, és segítettél is...

-És feltéve, hogy addig nem hozol rossz osztályzatot – toldotta meg apum – megengedjük.

-Köszönöm! - ugrottam a nyakukba, majd zavartan ide-oda rakosgattam az utolsó szem paradicsomot. Végül anyum törte meg a csendet, kitessékelt minket a konyhából, hogy nyugodtan megfőzhesse a vacsorát.

Sötétség 1

Talán bizonyítani akartunk egymásnak, ezért találtuk ki magunknak ezt az őrült kalandot. Ráadásul események egész láncolatát vonzotta maga után, mely, mint a lavina, amit egy kiáltás megindít, zúdult ránk megállíthatatlanul, s a kiáltás az a bizonyos este volt, amire örökre emlékezni fogunk.

Az egész Halloween előtt két héttel kezdődött, amikor elkezdtük tervezni a hátborzongató partit, mely szinte már hagyománnyá vált a társaságban. Épp a kisváros szélén álló kávézóban ücsörögtünk az egyik sarokban, párnázott, piros fém székeken, a törzshelyünkön. Az ébenfából faragott, sötét asztallap kontrasztban állt a helyiség élénk színeivel, és misztikus hangulatot árasztott magából. Szerettük ezt a helyet, mindegyikünkhöz közel volt, az árai megfizethetőek, ráadásul jóban voltunk a tulaj lányával, aki hétvégenként felszolgálóként dolgozott itt, s néha fél áron vagy ingyen kaptuk tőle az italunkat. Cserébe elláttuk szaftos pletykákkal, s az egyik ismerősünk, aki a színháznál dolgozott, rendszerint tiszteletjegyet szerzett neki az aktuális előadásokra, vagy koncertekre. Nagyon szerette a színházat, mi nemkülönben, így volt olyan darab, amit többször is megnéztünk, a szereplőket pedig személyesen ismertük.

Visszatérve a kávézóhoz, azon a péntek délutánon a buli megszervezését tűztük ki célul. Már legalább három egymást követő évben megtartottuk és most is izgatottan készültünk a következőre. A helyszínen nem kellett sokat gondolkozni, közvetlen a kávézó épülete mellett egy kissé már omladozó házban volt egy jókora terem, amit ki lehetett bérelni. Tavaly is itt tartottuk a bulit, ami még hátborzongatóbb hangulatot biztosított.

A vendégeken se agyaltunk nagyon, leginkább ugyanazokat hívtuk meg évről évre, habár most igyekeztünk minél több pasit felírni a listára és reménykedtünk, hogy legalább néhányan eljönnek. Ezzel el is árultam, hogy szerény kis társaságunk lányokból áll, szám szerint pontosan négyből. Négy, partner nélküli tinédzser, akik mellesleg imádtak együtt hülyéskedni.

–A díszítést vállalom, gyerekek!

–Mint mindig, Nahele. Bízunk az ízlésedben. – helyeseltem – Marad a narancs-fekete stílus?

Barátnőm, aki a sarokban ült, hátát a falnak vetve, elgondolkozva ingatta a fejét.

–Nem, most egy kicsit más lesz, de hadd legyen meglepetés. – titokzatosan mosolygott, és többet nem is volt hajlandó nekünk elárulni.

–Akkor már csak a kaja és a programok vannak hátra. Melyikkel kezdjük?

–Valami hátborzongató étel kéne, lehetőleg még a tavalyinál is hitelesebb. – dörzsölte a tenyerét Maya.

–Van rá ötleted? – kérdeztem tőle reménykedve.

–Még nincs, de ha adtok pár napot, akkor összeállítom a menüt.

–Rendben. – bólogatott ásítva Vuk – De ne legyen benne semmi gyanús, mint az a múltkori polipos leves!

–Jó, majd igyekszem. Az mellesleg nem az én hibám volt, a szakács biztos félreértett valamit. Gyümölcs helyett a tenger gyümölcseit rakta a levesbe. – egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.

–Jelmezes lesz megint, Lamia? – fordult felém Vuk, mikor már valamelyest megnyugodtak a kedélyek.

–Természetesen. Aki nem jelmezben jön el… azt megbüntetjük. – vigyorogtam gonoszul.

–Egész pontosan hogyan? – kíváncsiskodott Maya.

–Arra gondoltam Gregtől kölcsön kérek pár jelmezt, és azokba öltöztetjük őket.

–Jujj, Gregtől? – Nahele sokat sejtetően elnyújtotta a kérdés végét, hogy mindenki pontosan értse, mire célzott.

–Elég, ezt már párszor tisztáztuk. – emeltem fel a hangom, hogy elnyomjam a többiek kuncogását – Greg kiskorom óta nagyon jó barátom, de nem több.

–Persze, persze. – legyintett Maya.

–És mellesleg tíz évvel idősebb is nálam. Igazán abbahagyhatnátok…

–Bocs, ’Mia, de olyan szép pár lennétek együtt! – Vuk arca egyre pirosabb lett az elfojtott nevetéstől. Végül nem tudta visszafogni, kitört belőle. Először szúrósan néztem rá, aztán én sem bírtam tovább, csatlakoztam az általános jókedvhez.

–És akkor mit fogunk csinálni a bulin? – nyögte ki nehezen a kérdést Maya, a nevetéstől fájó oldalát markolva, de persze még mindig fülig érő szájjal.

–Zene lesz most is bőven, meg talán karaoke…

–Arról majd én gondoskodom. – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Vuk.

–Remek. Mi legyen még? Almahalászat? Csokit vagy csalunk? Faragunk megint töklámpást?

–Ez mindegyik jó ötlet. Valakinek fel kéne írnia. – mondta Maya, mire mind rám néztek.

–Jól van, máris, – egy sóhajjal lehajoltam a táskámhoz hogy előkotorjam belőle a tolltartómat meg egy üres füzetet. Elővettem a kedvenc tollamat, egy fekete, szépen megmunkált töltőtollat, s címszavakban a papírra körmöltem az eddig elhangzottakat.

–Meg is van. No, kinek van még ötlete? – néztem végig rajtuk biztatóan. Egy-két percig csend volt, vagyis egész pontosan a többi vendég mormolása, az evőeszközök csengése és a kávégép sziszegése olvadt monoton háttérzajjá körülöttünk. Töprengés közben végigfuttattam tekintetemet az oly jól ismert kis kávézón. Egy nagyjából négyzet alakú terem volt, utcafrontján széles kirakatüveggel, melyen át a lenyugvó nap bekukucskált, narancssárga sávot festve az egyébként makulátlanul fehér falakra. A terem egyik felét nyolc, véletlenszerűen elrendezett asztal, a másik felét a kávézó pultja foglalta el, ami mellé szintén le lehetett ülni. Az ébenfa antik hatását ellensúlyozták a modernebb székek és az egyik falra szerelt, kisebb fajta plazmatévé. Ruby, „a fogadós lánya”, ahogy néha viccesen emlegettük, épp az egyik asztalhoz vitte ki a rendelést és elcsevegett a vendégekkel. Hosszú, élénkvörös haja szigorú kontyba fogva ült a tarkóján. Karcsú, ám nőies alkata volt, melyhez jó humor és örökös jókedv társult. Mindig mosolygott, de soha se erőltetve. Mellesleg csinos is volt, a kerületben szinte minden srác belezúgott, mint vak ló a szakadékba, ám ő mindegyiket finoman elutasította. Mikor egyszer megkérdeztük, miért küldi el mindet, miért nem jár senkivel se, egyszerűen csak annyit mondott, hogy még nem találta meg az igazit, mással meg nem akar összejönni. Ennek ellenére felszolgáláskor előszeretettel flörtölt, de soha nem vitte túlzásba. Volt aki beletörődött, hogy kikosarazták, volt aki ennek ellenére tovább próbálkozott, de Ruby hajthatatlan volt. Ezen felül isteni finom banános kapucsínót tudott készíteni és az a sütemény, amit legutóbb hozott, nahát az…

–…’Mia! Lamia! Ébredj fel szalámi! – rázott fel Vuk hangja.

–Mi? Mi az? Miről maradtam le?

–Á, semmiről, csak vagy húszféle programot felsoroltunk, amíg te bambultál.

–Micsoda? Miket? Mondjátok… – kuncogás – egyet se mondtatok, igaz?

–Már megint elkalandozott a fantáziád?

–Hihetetlen, nem igaz? – vigyorogtam, majd újra megkérdeztem – Tehát semmi újat nem találtatok ki közben?

–Semmit. – vágta rá Nahele. Kihörpintette a maradék italt a bögréjéből és nagyot nyújtózva feltápászkodott – Biztos lesz később még ötletünk. Én viszont hulla fáradt vagyok, úgyhogy nem ártana lassan megkeresnem az ágyam. – egyetértően morogtunk és lassan elkezdtünk szedelődzködni. Ruby szinte azonnal ott termett, sajnálkozva, hogy már távozunk is, és cseverészve összeszedte a bögréket meg a tányérokat. Mi megköszöntük neki a finomságokat, segítettünk neki visszavinni az edényeket és pár perc múlva elégedetten léptünk ki a kávézó ajtaján.

Reinkarnáció 4

-Hercegem! - LaVay herceg összeesett a vállába nyilalló fájdalomtól, és a vérveszteségtől. Ziháló légzését csak lassan tudta csillapítani. Shiike-be kapaszkodva felállt, majd halvány mosolyt erőltetett az arcára.

-Ne aggódj, Shiike, nem fogok belehalni. - bal kezével megtapogatta a nyílvessző kiálló csonkját, meg a sebet körülötte, és fáradtan elnézte a belőle kicsorduló vérpatakot. Gondolatban megrázta magát, megragadta a nyíl bennragadt darabját, és egy határozott, erőteljes rántással eltávolította a sebből. Szerencsére nem kiszélesített hegyű nyíl volt, így nem tépte tovább a sebet, és nem tört le belőle rántás közben semmi se, a vérnek azonban így szabad útja lett, s a fájdalom is százszorosára fokozódott LaVay testében. Lába felmondta a szolgálatot, és tehetetlenül a föld felé zuhant. Shiike gyors mozdulattal elkapta, a herceg ép karját átvetette a saját vállán, karjával átfogta a derekát, s a föld fölé emelte pár centivel a szikár, széles vállú uralkodót. Mindez nem kis erőfeszítésébe került, de végül sikerült a herceget óvatosan leültetnie a trónjára. Számtalan zsebe egyikéből kötszert vett elő, s legjobb tudása szerint ellátta a sebet. A vérzést sikerült elállítania, s a fertőzés veszélyét is csökkentette, hercege azonban még mindig rosszul festett, és Shiike tudta, már csak egy dolgot tehet érte.

-Hercegem, hadd segítsek, hadd enyhítsem a kínodat. - eloldotta a köpenye csatját, s már húzta volna le a felső részét, mikor a herceg kissé magához térve rekedted megszólalt:

-Köszönöm, de már így is rengeteget tettél, Shiike. Hűen szolgáltál még a halál órájában is, és nálad becsületesebb alattvalót nem kívánhatnék. Épp ezért nem fogadhatom el az ajánlatodat, bármily rosszul vagyok.

-De hercegem, örömet okoznál vele, ha elfogadnád, és keserűséget, ha nem. - sóvár szemmel pillantott a hercegre, aki végül összezavarodott.

-Rendben van. - Shiike diadalmasan somolygott, majd lehúzta magáról az inget, s fedetlen nyakát a herceg felé nyújtotta. LaVay sóhajtott, majd óvatosan beleharapott Shiike nyakába, ivott belőle pár kortyot, majd gyorsan elengedte, mire Shiike sebe azonnal beforrt. A herceg vörösen csillogó szemében tűz gyúlt, majd ahogy lecsillapodott, lassan kialudt belőle. Először nosztalgikusan elnézett a messzeségbe, egy régi emlék után kutatva, majd mikor megtalálta, egy pillanatra elmerült benne. Végül eltolta magától Shiike-t, és közvetlenül a szemébe nézett. Az állta a pillantását.

Reinkarnáció 3

A behatoló diadalittasan, immár minden óvatosságot félretéve berontott a trónterembe, pillantása megakadt a trónján ülő hercegen, s egy harci kiáltás keretében felé vetette magát. Nem jutott messzire, mikor a kiáltást torkára forrasztotta egy penge, amelyet a sötétből mögé lopakodó Shiike illesztett az ütőeréhez.

-Szép esténk van. Nemde, Braviour? - suttogta Shiike kővé dermedt foglya fülébe.

-Hálátlan kutya vagy, Shiike. Engedj el, és megbocsátok mindent. -mordult fel a Braviournak nevezett behatoló.

-Nicsak, nicsak! - a herceg felállt, és komótosan közelített a továbbra is mozdulatlan pároshoz – Öcsém immár bérgyilkosokat küld ellenem? Nem elégedett meg a címével, az enyém is kellene neki?

-Ugyan LaVay, túlbecsülöd magad. - kuncogott fel szorult helyzetében is Braviour.

-Engedd el! - vetette oda Shiike-nek a herceg.

-De nagyuram... - próbált ellenkezni vele, ám a herceg egyetlen szemvillanása elég volt hozzá, hogy engedelmességre bírja, s bármennyire nem tartotta jó ötletnek, elengedte a behatolót. Az egy pillanatig meglepetten állt, majd eszébe jutott feladata, és erejét, valamint gyorsaságát kihasználva újra nekirontott a hercegnek, ezúttal csendben, akár egy kisegér. LaVay herceg azonban résen volt, figyelte a bérgyilkos minden mozdulatát, s az utolsó percben, mikor a termetes férfi keze már-már elérte volna a torkát, köddé vált, és Shiike mellett tűnt fel ismét. Shiike sokatmondón a hercegre pillantott, mire az a vállára tette a kezét, és alig észrevehetően bólintott.

-Úgy tűnik alábecsülted az ellenfeledet, Braviour. - vetette oda gúnyosan a herceg a még mindig kissé meglepett bérgyilkosnak. Az mintegy megadólag lehorgasztotta a fejét, izmait ellazította, s morgott valami érthetetlen dolgot az orra alatt. - Hogyan? Nem hallottam! - a herceg érdeklődve közelebb lépett hívatlan vendégéhez.

-Azt mondtam – ismételte meg hangosabban Braviour – hogy nézz a hátad mögé!

LaVay egy szempillantás alatt hátrafordult, a nyílvesszőt azonban már nem kerülhette el, s az mélyen belefúródott a jobb vállába. Kínjában felüvöltött és előre esett, a terem visszhangzott a dobhártyaszaggató hangtól. Ám a fájdalmas üvöltés csakhamar ördögi kacajba csapott át, ami hisztérikusnak csengett az amúgy néma üregben. Felpillantott az ajtóból elsütött szerkezetre, amely egy csinos kis számszeríj volt, egy apró termetű, marcona ember fogta. A herceg megismételte előző mutatványát, s egy pillanat alatt az emberke előtt termett, megragadta a fegyvert, és marka egyetlen szorításával porrá zúzta azt. Az emberke hátrált egy lépést, de a herceg már ismét Braviourra figyelt, aki megint támadásba lendült, most azonban vigyázva mozgott, nem rohant neki a hercegnek, hanem alattomosan közelített felé, mint egy párduc a dzsungelben éjjeli vadászatán. LaVay megvárta míg elég közel ér hozzá, majd hirtelen eltűnt, akárcsak az előző két alkalommal. Braviour résen volt, megpördült a tengelye körül, hogy ellenfele ne lephesse meg hátulról, azonban meglepetten felkiáltott. Mögötte nem állt senki, LaVay a mennyezetről lógott lefelé, kezével megragadta a behatoló zubbonyát, és teljes erőből a marcona emberhez vágta, mint egy rongybabát. Azok nekiestek a folyosó túl végében levő falnak, ami mellesleg vagy harminc lábra volt a terem bejáratától. A marcona segéd menthetetlenül felkenődött a szilárd kövekre, egész teste groteszk pózban lógott le róla. Még rángatózott párat, majd teste elernyedt, s a lelke örökre elhagyta ezt a világot. Braviour zuhanását felfogta társának kicsi, de izmos teste, így voltaképpen sértetlenül tápászkodott fel a fal mellől. A törpére egyetlen szomorú pillantást vetve mutatóujját végighúzta az arcán, homlokától az álláig, elmormolt egy rövid imát, majd acélos léptekkel újra a trónterem felé indult, szemében bosszúszomj lángolt, minden egyes idegszálával a harcra összpontosított. Futtában kardját kihúzta hüvelyéből, a tűzben edzett nemes penge megcsillant a fáklyák fényében. Sprintjének végén lefékezett, s a lendületet a kardba továbbítva elhajította azt, egyenesen a herceg felé. A herceg háttal volt neki, nem láthatta a közelgő veszélyt, a kard egyenesen a szíve irányába szállt, elérte a hátát, majd könnyedén átrepült rajta, mintha nem is lenne ott, majd röppályája végére érve zörögve leesett a talajra. Braviour szeme tágra nyílt, nem tudta elhinni ezt a káprázatot, mert más nem lehetett, amit az imént látott. Gyanúja be is igazolódott, a herceg képére formált illúzió egyetlen pillanat alatt porrá omlott, s a sötétből előlépett maga a herceg, teljes valójában, vérző vállában a nyílvessző csonka végével. LaVay szikrázó szeme elég volt hozzá, hogy támadójának földbe gyökerezzen tőle a lába. Elegáns léptekkel elindult felé, majd lassan suhanni kezdett, végül elérte Braviourt, és keze egyetlen suhintásával hatalmas vágást hasított keresztben ellenfele testén, mely átfogta egész mellkasát, mint egy vörös vállpánt. Egy másodpercig nem történt semmi. Aztán Braviour sebe felszakadt, vére a padlóra hullt, szeme előtt a világ lassan elmosódott, s az utolsó kép amint életében látott a herceg parázsló tekintete, és vérével szennyezett kegyetlen arca volt.

Reinkarnáció 2

Shiike előtt az őrök szélesre tárták a kaput, így a sötét, föld alatti kőfolyosóról egyenesen a hatalmas trónterembe sietett. A trónus elé érve fejet hajtva letérdelt, s várta ura parancsát.

-Hagyjuk a formaságokat, kelj fel Shiike. Inkább beszélj, sikerrel jártál?

-Igen, hercegem. Minden a tervek szerint halad. Megtaláltam Gail-t is. Egy csöppet megdöbbent, mikor meghallotta újjászületésed hírét.

-Csodálod? Szegény lány, épp elég szörnyűségen ment keresztül. Remélem nem ingerelted fel? - LaVay herceg felvont szemöldökkel, szúrósan nézett alattvalójára.

-Ugyan, hova gondolsz nagyuram! Épp csak átadtam neki üdvözletedet, és már siettem is vissza. - mosolygott ártatlanul Shiike. Időközben a kapu becsukódott mögötte, s a herceg intésére felgyulladtak a falra szerelt fáklyák. Elégedetten felmordult, majd felállt a trónról és elgondolkodva sétálni kezdett a teremben. Shiike követte.

-Mi aggaszt ennyire hercegem? Hisz sikert sikerre halmozunk.

-Meglehet, Shiike, de ezzel együtt sajnos feltépjük a régi sebeket is. Aggódom. Lehetséges, hogy olyan következménye lesz a ténykedésünknek, amit nem látunk előre, pedig lehet jó lenne kivédeni. Nem szokásom elhamarkodottan dönteni, és szerencsére legtöbbször nincs is rá szükségem, tengernyi idővel rendelkezem. Ám most mégis úgy érzem, hogy valamit elkapkodunk. - egy pillanatra a semmibe meredt, fejében egymást kergették a gondolatok. Merengéséből egy hangos csapódás rázta fel, ahogy a kapu fülsértő robajjal a falhoz vágódott, félig kiszakadva a helyéről, majd szinte berobbant a terembe az egyik őr és kétségbeesetten felkiáltott:

-Uram! Behatolók! Itt, a főhadiszálláson. Nem tudjuk, hogy... - a mondat örökre befejezetlen maradt, ugyanis valaki hátulról egy nyílvesszőt repített a szerencsétlen katona torkába, aki kerekre tágult szemmel a nyakához kapott, de már semmi esélye nem volt. Halkan gurgulázva a földre zuhant, egyik karja még rángatózott, a kőpadló repedéseit feltöltötte a kiömlő vér.

A herceg és Shiike egy röpke pillanatig döbbenten meredtek a halott ajtónállóra, majd hunyorogva fürkészték a hosszú folyosó mélyét, de a sötétben nem láttak semmit se. Egymásra pillantottak, LaVay bólintott, mire Shiike nesztelenül az ajtó maradványai mellett levő homályba húzódott, és feszülten várt. A herceg visszaült trónjára, s méltóságteljesen az ajtónyílásra meredt. Odakintről pengék csengése, egy elfojtott hörgés, majd rövid, éles kacaj hallatszott, s nem kellett soká várniuk, hogy megtudják, ki felelős mindezért.

Reinkarnáció 1

A sötét alak a szirt tetején állt, mereven, mintha eggyé vált volna a sziklával. Szikrázó tekintetével az alant húzódó, kusza völgyet kémlelte. A völgy feltűnően elütött a környezetétől. Míg körülötte kilométereken át, csupán sárga, sziklás sivatagot tépázott a forró szél, addig benne üde, zöld növények tekeregtek szívós sokaságukkal, oly sűrűn nőve be a hosszú oázis mennyezetét, hogy az aljnövényzetig alig jutott el néha egy-egy fénysugár. Még az idegen tekintete sem tudott lyukat égetni rajta.

Az alak nagyon furcsán festett. A perzselő napsütés látszólag teljesen hidegen hagyta; fekete, hasított bőr ruhákat hordott: ujjatlan topot, nagyon rövidre szabott nadrágot, hozzá térd fölé érő, magasított sarkú csizmát, és egy leheletvékony, a szélben vadul táncoló, hosszában egyébként földig érő köpenyt.

Hirtelen leguggolt, tekintetét egyetlen pontra szegezte, izmai ugrásra készen, pattanásig feszültek. Megtalálta, amit keresett. Bal kezével hátranyúlt, s övéből elővarázsolt egy hosszú, vékony pengéjű tőrt, jobb kezébe pedig az övén függő táskájából acélshurrikeneket vett elő. Várt egy pillanatig, majd mint aki elszánta magát, felpattant, s egyetlen ugrással levetette magát a szikláról. Zuhanás közben előredőlt, karjait kitárta, a szél még jobban összekócolta amúgy is kusza, rövid, hollófekete haját, majd belekapott a köpenyébe is, amely eddigre kifeszült, s mint hatalmas bőrszárny, suhogott a háta mögött. Zuhanása lelassult, ívesen eltávolodott a sziklafaltól, s a növények fölött pár méterre suhanva vitorlázott a levegőben.

A kiszemelt hely felé közeledve lejjebb ereszkedett, majd szárnyát felfelé rántva kecsesen leszállt egy kiemelkedő faágra. Tőrével felhasította az indákat egy vékonyabban beszőtt részen, leereszkedett a lyukon, s mikor már szeme úgy-ahogy hozzászokott a lent honoló sötétséghez, elindult az egyik friss csapáson. Nem volt nehéz dolga. Bármit is követett, az elég óvatlan volt, ráadásul meg is sérülhetett, mivel apró vérnyomokat hagyott. Az alak sietve elindult a nyomában, részben a látására - ami mellesleg különösen éles volt - részben pedig az ösztöneire hagyatkozva kerülgette az alacsony ágakat, és a földből kiálló gyökereket. Sebesen haladt, légzését igyekezett halkítani, hogy meghallja prédája riadt zihálását. Ez hamarabb bekövetkezett, mint ahogy számított rá, a lény ugyanis megállt, s a vadász meglepetésében majdnem belerohant. Sikerült időben, hangtalanul lefékeznie, s tekintetét a tisztáson ücsörgő lényre függesztette. Első pillantásra a lény olyan volt, mint egy csupasz, szürkésfehér bőrű majom. Végtagjai azonban karmos mancsokban végződtek, arca eltorzult, pofája kissé megnyúlt. Szájában kicsi, hegyes fogak sorakoztak, azzal marcangolta ölében tartott zsákmányát, egy fonnyadt, erdei nyulat. Ezek szerint csak táplálkozott, nem ő sérült meg, látogatót pedig úgy tűnik nem várt, még a figyelme is ellankadt, csupán az élelemre koncentrált. A roppanó csontok robaja fülsértő volt az amúgy csendes erdőben, a vadász lépteit ugyanakkor tökéletesen elfedte, nem kellett attól tartania, hogy a lény megneszeli a közeledését. Mögé lopakodott, majd megforgatta a kezében a tőrt és lesújtott vele. A vékony, ám borotvaéles penge úgy szelte a lény bőrét, akár egy precíz orvosi szike. Zöldesszürke vére szanaszét fröccsent, üvöltése kellemetlenül zengett a fák között. Megpördült a tengelye körül és nekiugrott támadójának. A vadász már felkészülten várta a csapást, félreugrott előle egy piruettel, a karját a lény hátához csapta, így az arccal előre bezuhant a bokrok közé. A pillanatnyi szünetben, míg a lény kikecmergett a köré tekeredő indákból, a vadász kirázta arcából a levegőn ragacsossá váló vért, tőrét beletörölte a közeli levelekbe. Az újra felé rohanó lénybe beleröpített pár shurrikent, ami ugyan lelassította, de megállítani nem tudta, sebzett morgással vetette rá magát ismét a vadászra.

Pár percig hadakoztak, a lény csúnya vágásokat ejtett karmaival a vadász karján és lábán, míg ő már számtalan sebből vérzett. Lassanként a vadász megelégelte a játékot, s egy különösen mély karmoláson felbőszülve tőrét két marokra fogva megsuhintotta, s egyetlen pontos vágással lecsapta a kifáradt lény fejét. Lihegve nekidőlt egy közeli fának. Kibányászott az övén függő táskából egy jobb napokat látott rongyot, és nekilátott, hogy letisztítsa magáról mind a saját, mind a lény vérét. Miután végzett, összeszedte a shurrikeneket, kifeszegette őket a lény testéből, majd megkereste az elgurult fejet, kivágta belőle a háromszög alakú, érdes nyelvet, ezt belerakta a táskába, s a felszerelését is elpakolva felmászott az egyik girbegurba, liánokkal teleaggatott fára. Mire felért, a sebei már beforrtak, s csupán a ruháján éktelenkedő vágások és párolgó foltok árulkodtak róla, hogy mi is történt vele nemrég.

Visszafelé már nem volt olyan egyszerű útja, mint lefelé, végig kellett másznia az ingatag lombokon, majd a szirtekhez érve feltornászta magát a meredek falon. Mindezt megerőltetés nélkül, könnyedén hajtotta végre, a síkságra érve letérdelt, megpihent, majd mindenfajta érzelem nélkül visszafordult a völgy felé. Köpenyét enyhe, hűvös szellő lebbentette meg, mire megszólalt, anélkül hogy hátranézett volna. Hangja lekezelő, kissé gúnyos volt.

-Láthatod, hogy elvégeztem a feladatot, Shiike. 
Mögötte sötéten felkuncogott valaki.

-Lassú voltál, ennyire nehéz volt? - a hang mély és ironikus volt, és főképp túlságosan ismerős. A vadász feltörő dühét elfojtva az újonnan érkezett alak felé fordult.

-Csak hagytam időd, hogy ide érj. Tudom milyen fárasztó út volt, kár hogy fölösleges. Boldogulok magamtól is.

-Látom. - mondta gonoszul az idegen, s szenvtelenül végigpillantott a másik ruháján és vérmocskos haján. Az gyilkos pillantást küldött felé, de nem szólt egy szót se - Tulajdonképpen nem azért jöttem ide, hogy téged ugrassalak, vagy ellenőrizzelek. - törte meg a feszült csendet Shiike.

-Nocsak, másra is képes vagy? - Shiike elengedte a füle mellett a megjegyzést, és folytatta mondandóját.

-A herceg küldött. - a vadász szeme elkerekedett.

-Az nem lehet. Hiszen... a herceg meghalt. Ne űzz velem csúf tréfát! Beszélj, mégis mit jelentsen ez?

-Elmondom, ha hagysz szóhoz jutni. - A vadász erre szorosan összezárta ajkait és csak pillantásával sürgette Shiike-t, aki elégedetten hunyorgott, és folytatta.

-Úgy van, a herceg meghalt, ám hála néhány régi feljegyzésnek, pár hű szolgának, többek között nekem - itt kihívóan a vadász szemébe nézett - sikerült a lehetetlen. Újra köreinkben tudhatjuk a vén vérszívót.

A vadász tekintete elfátyolosodott, torkát égették az örömkönnyek, mégis visszafogta magát. Akadozva megszólalt.

-Nos... ez csodás!

-Ugyan Gail, nem is gratulálsz nekem? Annyira elhidegültél tőlem mostanság. Pedig emlékszem, régen még...

-Hagyjuk a múltat. - vágott a szavába Gail. Arcán enyhe pír jelent meg, amit Shiike elégtétellel nyugtázott.

-Kiszámítható vagy. - adta meg a kegyelemdöfést, mire a másik még jobban elpirult. Inge alól előhúzott egy papírba csavart csomagot. Ő is tetőtől talpig feketében volt, fején csuklya, kezén ujjatlan kesztyű. Köpenye tépett, és ha lehet, még a másikénál is vékonyabb, szinte hártyaszerű. Egy kicsit dobálta a csomagot egyik kezéből a másikba, majd mikor végre Gail tekintete is elkezdte követni a golyóbis mozgását, odadobta neki. - Amúgy látni akar. A levélben megmagyaráz mindent, legalábbis nekem azt mondta. Meg valami ajándék is van benne számodra. Nem tudom mi az. - megvárta, míg Gail elgyönyörködik imádott mesterétől kapott csomagban, s rövid habozás után elteszi a táskájába. Shiike megfordult, tett pár lépést, aztán megtorpant, mint akinek eszébe jutott valami.

-Gail!

-Hm? - pillantott fel a gondolataiból s tekintetét Shiike hátába fúrta. Az eltűnt, s alig egy centire az orra előtt bukkant fel ismét. Gail ösztönösen hátra akart volna ugrani, de ebben megakadályozta Shiike karja, amit a dereka köré font. Majd mielőtt még akár csak megmozdulhatott volna, az villámgyorsan odahajolt, megcsókolta Gailt, röviden, hevesen, majd diadalmas mosollyal rákacsintott és eltűnt a semmibe. A nő azon vette észre magát, hogy a levegőt markolja. Fülig pirult, dühösen leengedte a karját. Feldúltan nézett maga elé, ujjával végigsimított az ajkán, majd megrázta a fejét, s még mindig ködös tekintettel, zavartan futni kezdett. Egyre gyorsuló, elmosódó alakját jótékonyan magába nyelte a kezdődő homokvihar förgetege, mely mintha csak utánozni akarná a lelkében tomboló társát, épp akkor kezdett feléledni.