Sötétség 1

Talán bizonyítani akartunk egymásnak, ezért találtuk ki magunknak ezt az őrült kalandot. Ráadásul események egész láncolatát vonzotta maga után, mely, mint a lavina, amit egy kiáltás megindít, zúdult ránk megállíthatatlanul, s a kiáltás az a bizonyos este volt, amire örökre emlékezni fogunk.

Az egész Halloween előtt két héttel kezdődött, amikor elkezdtük tervezni a hátborzongató partit, mely szinte már hagyománnyá vált a társaságban. Épp a kisváros szélén álló kávézóban ücsörögtünk az egyik sarokban, párnázott, piros fém székeken, a törzshelyünkön. Az ébenfából faragott, sötét asztallap kontrasztban állt a helyiség élénk színeivel, és misztikus hangulatot árasztott magából. Szerettük ezt a helyet, mindegyikünkhöz közel volt, az árai megfizethetőek, ráadásul jóban voltunk a tulaj lányával, aki hétvégenként felszolgálóként dolgozott itt, s néha fél áron vagy ingyen kaptuk tőle az italunkat. Cserébe elláttuk szaftos pletykákkal, s az egyik ismerősünk, aki a színháznál dolgozott, rendszerint tiszteletjegyet szerzett neki az aktuális előadásokra, vagy koncertekre. Nagyon szerette a színházat, mi nemkülönben, így volt olyan darab, amit többször is megnéztünk, a szereplőket pedig személyesen ismertük.

Visszatérve a kávézóhoz, azon a péntek délutánon a buli megszervezését tűztük ki célul. Már legalább három egymást követő évben megtartottuk és most is izgatottan készültünk a következőre. A helyszínen nem kellett sokat gondolkozni, közvetlen a kávézó épülete mellett egy kissé már omladozó házban volt egy jókora terem, amit ki lehetett bérelni. Tavaly is itt tartottuk a bulit, ami még hátborzongatóbb hangulatot biztosított.

A vendégeken se agyaltunk nagyon, leginkább ugyanazokat hívtuk meg évről évre, habár most igyekeztünk minél több pasit felírni a listára és reménykedtünk, hogy legalább néhányan eljönnek. Ezzel el is árultam, hogy szerény kis társaságunk lányokból áll, szám szerint pontosan négyből. Négy, partner nélküli tinédzser, akik mellesleg imádtak együtt hülyéskedni.

–A díszítést vállalom, gyerekek!

–Mint mindig, Nahele. Bízunk az ízlésedben. – helyeseltem – Marad a narancs-fekete stílus?

Barátnőm, aki a sarokban ült, hátát a falnak vetve, elgondolkozva ingatta a fejét.

–Nem, most egy kicsit más lesz, de hadd legyen meglepetés. – titokzatosan mosolygott, és többet nem is volt hajlandó nekünk elárulni.

–Akkor már csak a kaja és a programok vannak hátra. Melyikkel kezdjük?

–Valami hátborzongató étel kéne, lehetőleg még a tavalyinál is hitelesebb. – dörzsölte a tenyerét Maya.

–Van rá ötleted? – kérdeztem tőle reménykedve.

–Még nincs, de ha adtok pár napot, akkor összeállítom a menüt.

–Rendben. – bólogatott ásítva Vuk – De ne legyen benne semmi gyanús, mint az a múltkori polipos leves!

–Jó, majd igyekszem. Az mellesleg nem az én hibám volt, a szakács biztos félreértett valamit. Gyümölcs helyett a tenger gyümölcseit rakta a levesbe. – egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.

–Jelmezes lesz megint, Lamia? – fordult felém Vuk, mikor már valamelyest megnyugodtak a kedélyek.

–Természetesen. Aki nem jelmezben jön el… azt megbüntetjük. – vigyorogtam gonoszul.

–Egész pontosan hogyan? – kíváncsiskodott Maya.

–Arra gondoltam Gregtől kölcsön kérek pár jelmezt, és azokba öltöztetjük őket.

–Jujj, Gregtől? – Nahele sokat sejtetően elnyújtotta a kérdés végét, hogy mindenki pontosan értse, mire célzott.

–Elég, ezt már párszor tisztáztuk. – emeltem fel a hangom, hogy elnyomjam a többiek kuncogását – Greg kiskorom óta nagyon jó barátom, de nem több.

–Persze, persze. – legyintett Maya.

–És mellesleg tíz évvel idősebb is nálam. Igazán abbahagyhatnátok…

–Bocs, ’Mia, de olyan szép pár lennétek együtt! – Vuk arca egyre pirosabb lett az elfojtott nevetéstől. Végül nem tudta visszafogni, kitört belőle. Először szúrósan néztem rá, aztán én sem bírtam tovább, csatlakoztam az általános jókedvhez.

–És akkor mit fogunk csinálni a bulin? – nyögte ki nehezen a kérdést Maya, a nevetéstől fájó oldalát markolva, de persze még mindig fülig érő szájjal.

–Zene lesz most is bőven, meg talán karaoke…

–Arról majd én gondoskodom. – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Vuk.

–Remek. Mi legyen még? Almahalászat? Csokit vagy csalunk? Faragunk megint töklámpást?

–Ez mindegyik jó ötlet. Valakinek fel kéne írnia. – mondta Maya, mire mind rám néztek.

–Jól van, máris, – egy sóhajjal lehajoltam a táskámhoz hogy előkotorjam belőle a tolltartómat meg egy üres füzetet. Elővettem a kedvenc tollamat, egy fekete, szépen megmunkált töltőtollat, s címszavakban a papírra körmöltem az eddig elhangzottakat.

–Meg is van. No, kinek van még ötlete? – néztem végig rajtuk biztatóan. Egy-két percig csend volt, vagyis egész pontosan a többi vendég mormolása, az evőeszközök csengése és a kávégép sziszegése olvadt monoton háttérzajjá körülöttünk. Töprengés közben végigfuttattam tekintetemet az oly jól ismert kis kávézón. Egy nagyjából négyzet alakú terem volt, utcafrontján széles kirakatüveggel, melyen át a lenyugvó nap bekukucskált, narancssárga sávot festve az egyébként makulátlanul fehér falakra. A terem egyik felét nyolc, véletlenszerűen elrendezett asztal, a másik felét a kávézó pultja foglalta el, ami mellé szintén le lehetett ülni. Az ébenfa antik hatását ellensúlyozták a modernebb székek és az egyik falra szerelt, kisebb fajta plazmatévé. Ruby, „a fogadós lánya”, ahogy néha viccesen emlegettük, épp az egyik asztalhoz vitte ki a rendelést és elcsevegett a vendégekkel. Hosszú, élénkvörös haja szigorú kontyba fogva ült a tarkóján. Karcsú, ám nőies alkata volt, melyhez jó humor és örökös jókedv társult. Mindig mosolygott, de soha se erőltetve. Mellesleg csinos is volt, a kerületben szinte minden srác belezúgott, mint vak ló a szakadékba, ám ő mindegyiket finoman elutasította. Mikor egyszer megkérdeztük, miért küldi el mindet, miért nem jár senkivel se, egyszerűen csak annyit mondott, hogy még nem találta meg az igazit, mással meg nem akar összejönni. Ennek ellenére felszolgáláskor előszeretettel flörtölt, de soha nem vitte túlzásba. Volt aki beletörődött, hogy kikosarazták, volt aki ennek ellenére tovább próbálkozott, de Ruby hajthatatlan volt. Ezen felül isteni finom banános kapucsínót tudott készíteni és az a sütemény, amit legutóbb hozott, nahát az…

–…’Mia! Lamia! Ébredj fel szalámi! – rázott fel Vuk hangja.

–Mi? Mi az? Miről maradtam le?

–Á, semmiről, csak vagy húszféle programot felsoroltunk, amíg te bambultál.

–Micsoda? Miket? Mondjátok… – kuncogás – egyet se mondtatok, igaz?

–Már megint elkalandozott a fantáziád?

–Hihetetlen, nem igaz? – vigyorogtam, majd újra megkérdeztem – Tehát semmi újat nem találtatok ki közben?

–Semmit. – vágta rá Nahele. Kihörpintette a maradék italt a bögréjéből és nagyot nyújtózva feltápászkodott – Biztos lesz később még ötletünk. Én viszont hulla fáradt vagyok, úgyhogy nem ártana lassan megkeresnem az ágyam. – egyetértően morogtunk és lassan elkezdtünk szedelődzködni. Ruby szinte azonnal ott termett, sajnálkozva, hogy már távozunk is, és cseverészve összeszedte a bögréket meg a tányérokat. Mi megköszöntük neki a finomságokat, segítettünk neki visszavinni az edényeket és pár perc múlva elégedetten léptünk ki a kávézó ajtaján.