Mikor
otthon elkészültem mindennel, összepakoltam a dolgaimat, mint a
jelmez vagy a smink, elköszöntem a szüleimtől, megígértem nekik
hogy jók leszünk, s elindultam gyalog a buli helyszíne felé.
Közel volt hozzánk, csak pár utcányira, ezért felesleges lett
volna buszra szállnom és különben is. Az évszakhoz képest
kimondottan jó idő volt, hétágra sütött a nap. Egy kis séta
sosem árt. Bőven volt időm, kényelmesre fogtam a tempót, csak a
táska vágott egy kicsit a vállamba, azt meg kibírtam. A kisváros
ezúttal csendes volt, a legtöbben pihentek, vagy készültek az
ünnepre. Aki vidékre akart utazni, már tegnap megtette, a boltok
többsége pedig ilyenkor már zárva volt, így csak az a néhány
ember szállt autóba vagy sietett végig az utcán, akinek
halaszthatatlan dolga volt. A Market Road máskor zsúfolt és hangos
utcája, mely a vasútállomástól egészen a városközpontig
nyúlt, most szinte teljesen kihalt volt. A hátborzongató csendet
csupán egy távoli dudaszó és lépteim koppanása zavarta meg.
Megborzongtam és gyorsabban vágtam neki az utolsó utcának, ami a
kávézótól még elválasztott. A csend szinte tapinthatóvá vált
körülöttem, láthatatlan fenyegetés ölelt körül. Nem volt
semmi félnivalóm, fényes nappal a széles utcákon, az ajtót
mégis szinte pánikszerűen rántottam fel, s csak a biztonságot
adó falak közt tudtam megnyugodni. Szaggatottan felsóhajtottam,
kiadva magamból minden érzelmet egyetlen lélegzetben, majd
összeszedtem magam, s a pulthoz érve rámosolyogtam Rubyra, aki
azon nyomban eldobta a kezében levő törlőrongyot, szemében
izgatott csillogással elém sietett.
-Te
érkeztél elsőnek. Mit hoztál? - hajolt kíváncsian a zacskó
fölé, amit elhúztam előle, hogy ne láthasson bele.
-Türelem,
Ruby! Mindent a maga idejében. - nevettem hálásan kiolthatatlan
lelkesedésén – Majd úgyis megmutatom. Inkább üljünk le, hátha
lassan, de biztosan a többiek is befutnak.
Így
is tettünk, a bárszékekre felkapaszkodva beszélgetni kezdtünk.
A csomagokat addig lepakoltam magam mögé, hogy ne legyenek útban.
Ruby épp a jelmezének kinézetét ecsetelte nekem, mikor Vuk és
Nahele egy nagy dobozt közös erővel cipelve megérkeztek, a
kirakatüvegen kopogtattak és integettek, hogy menjünk ki hozzájuk,
mert rakományukkal nem akarnak felesleges kitérőt tenni, ha nem
muszáj. Újra magamhoz vettem hát én is a dolgaimat, Ruby is
előkereste, amit hozni akart, és kisétáltunk barátainkhoz a
lassan alkonyi fényben fürdő utcára.
-Ti
aztán nem apróztátok el! - füttyentett elismerően Ruby a
hatalmas kartondoboz láttán. Belefért volna egy nagyobbfajta
televízió – Elhoztátok az egész házat?
